A mi családunk márcsak ilyen. Néha minden – jelenleg itthon élő – tagjára rájön a kézmenés, ami egy társadalmilag sokkal elfogadottabb, sőt mi több, egyenesen támogatott formája a szájmenésnek (a hasmenésről pedig most ne beszéljünk...)
Katit folyton látom, miközben ezres byte nagyságú leveleket pötyög be autodidakta módon tanult gépírás képességével. Nem is oktalanul kételkedtem igazában, amikor "csak ötpercre" ült le a számítógépem elé megfogalmazni egy-egy szösszenetet a "hogy vagy? én így és így" témakörben. A többi levélről nem is beszélve, ahol már meg-megmagyaráznia is kellett gondolom.
Apunak sok éve hivatása, hogy ülljön a kocka előtt és Távlatokban gondolkodva folyton kifejtsen, kommentáljon, cikkezzen, karcoljon, de többnyire korrektúrázzon, olvasószerkesszen.
Ha pedig valaki a könyvszakmában, folyton írók sokasága és betűk milliói között dolgozik, mégha nem is íróként, de egy könyvkiadó koordinátoraként, szebbik megnevezésben irodavezetőjeként, akkor nem csodálkozhatunk, ha Anyura is rájön a "magamból kiírhatnék..."
Jómagam pedig... erről már írtam itt és itt. Újságírósdit végeztem és azt is játszom Nagybetűs Élet társasjátékunkban. Én vagyok a fekete bábu... :) De valamelyest tényleg. Apu már kamaszként Mikes Kelemen reinkarnációnak gondolt, mert 16 éves koromtól kezdve – midőn megvettem életem első modemét – sok-sok ezer e-mailt írtam meg a DrótPostaGalambon. A legtöbbet 16-19 között kb. Ettől függetlenül nem érzem a vénát. Tanultam az újságírást, a sajtóműfajokat, hogy melyikbe mit szabad és mit nem. De a szókincs sosem hevült túl, írás közben szinte még egyszer sem csapott "agyon" a flow állapota. Kezdő vagyok a témában, aki elgondolja, hogy mit cselekszik, aztán igyekszik megtenni. Nem úgy, mint a haladó, aki kigondolja, s azzal egyidőben teszi. Vagy éppen a mester, aki cselekszik, aztán végiggondolja, hogy mit is művelt.

Nos, így jött egyszer a felfedezés, a blog, amelynek vásznán minden kézmenéses kedvére festhet akár művészi precizitással, vagy akár csak úgy festegethet kedvére, esetleg bíbelődve pingálhat vagy maszatolhat, loccsanthat színeset, fekete-fehéret és szürkét. Nohát hajrá!

Amolyan jóleső, bár érdekes, vagyes érzésekkel tele tudatom, 192 720 órás vagyok.
Ez persze semmit nem jelent, csak érdekes adatok tényváladéka.
Többek között azé, hogy életem legnagyobb versenyét már megnyertem.
Több millióan versenyeztünk. A tét az életünk volt.
Én nyertem!

Jó éjt! :)

A kiközösített gyereknek van egy igen könnyen észrevehető ismertetőjele: ki van közösítve. Azaz őt választják utoljára a focicsapatba, ő az, akit semmibe vesznek, ha beszélgetés közben rá esik a szó, az ő véleménye a leghasználhatatlanabb – a többiek szemében – még akkor is, ha éppen teljesen igaza van, de mégis milyen ciki már elismerni.
Van több, közvetett ismertetőjele is, nem is könnyű észrevenni ezeket. Az egyik, hogy a kirekesztett egy idő után igen szertelen viselkedésű. A többiek szemében szálka az ilyen. Például – a megaláztatást megelőzendő – nem várja meg, amíg őt közösítik ki, maga vonja ki magát a csoport közös tevékenységéből különböző okokra hivatkozva. Szintén megelőzésként – mondhatni, az esélytelenek nyugalmával – eltávolodik a közösségtől oly módon, hogy különböző ötleteinek megosztását egy idő után berekeszti, nem válaszol a csoportot érintő kérdésekre, legfeljebb ha kérdezik. Vagy éppen a fordítottja történik, ha még nem adta fel azt, hogy őt valaha is meghallgassák: Véleményének meghallgatásáért ilyenkor a végletekig elmegy, közbeszól, bekiabál, hangosabban beszél, mint a többiek, és – ahogy őt elnyomja a csoporttagok összessége – úgy próbál ellenállni ő is. A többieket túlkiabálva küzd meg ötletének megvalósításáért vagy csupán véleményének meghallgatásáért. És még bőven lehetne sorolni a különböző viselkedési mintákat.
Természetesen következetes fegyelmezésre szükség van, nem jó kivételezni vele, mert az csak ront a helyzetén. (Ne feledjük viszont azt sem, hogy a szeretet és az elismerés is szerves részét képezheti a fegyelmezésnek!) De ha a pedagógus ennél a pontnál nem próbál sürgősen a jelenség mögé látni, akkor nemhogy más lesz az illető a szemében, hanem egyenesen rossz. Ezzel máris megbélyegeztük, stigmatizáltuk őt.

De ha igyekszünk a viselkedés mögé látni, rájövünk, hogy nem tudatosan ilyen. Igazából nem célja átvenni a vezetést, nem feltétlenül szeretne domináns lenni. Egyszerűen csak tele van ötletekkel, vagy csupán egy igazi közösség iránti vággyal, amelybe, ha már spontán nem sikerült bekerülnie, hát mesterkélten próbálkozik, általában sikertelenül.
Tehát nem fogadják el őt abban a közegben, ahol a leginkább éli vagy élni szeretné „társadalmi életét”. Ebből következik minden olyan cselekedete, amelyből a csoport csak annyit lát és érez, hogy tolakodni próbál. Pedig ez nem igaz, csak mögé kell nézni tetteinek. A keresett megoldás itt szinte mindig a higgadt, négyszemközti beszélgetés, vagy – ha nem okoz gondot – a csoporttal való beszélgetés a kiközösítésről az illető távollétében, hogy a többiek őszintén kibeszélhessék magukból a dolgot, de őt magát ez ne bántsa. Egy ilyen társalgásban sok olyasmit lehet megtudni, amire nem is gondolnánk, és amik eszközt jelenthetnek a számunkra. (Esetleg egy, a kiközösítésről szóló mese felolvasása segíthet ebben). Így rövid időn belül kiderülhet a kirekesztettség oka.

Minden viselkedésnek van előzménye. Ezt keressük meg elsősorban! Ha négyszemközt tudunk beszélgetni vele – kérdezzük a családja, iskolája és minden más felől, ami őt éri és befolyásolja. De ami talán a legfontosabb: tudatosítsuk magunkban, hogy ő nem rossz. Nem bomlasztani szeretne, és nem is azt akarja, hogy az egész közösség folyton rá figyeljen. Csak ugyanolyan rendes taggá szeretne válni, ahol megbecsülik úgy, mint amennyire a többiek egymást.

A négyszemközti beszélgetés egyik gyümölcse éppen az együtt eltöltött idő. A magát alulértékelőnek sokat jelenthet, ha a csoport vezetője nemcsak az „elfogadottakkal”, hanem vele is törődik, beszélget vele. Ha ez segít, olykor meg is öleli, esetleg felhívja telefonon vagy levelet ír neki. Nem kell rögtön a tárgyra térni („Mi a bajod? Szerinted miért közösítenek ki a többiek?”), és ne is nagyon utaljunk a kirekesztettségére, amíg ő fel nem hozza, mert számára megalázó lehet, hogy ezt mások is látják, nemcsak ő érzi. Ha megbízik bennünk, akkor úgyis hamar kiömlik belőle minden. Ha pedig szerencsénk van, akkor kis rákérdezésekkel megtalálhatjuk a probléma gyökerét. A megoldás pedig innen már a probléma tárgyától függ. Viszont mindig hasznos lehet, ha reális tényekkel bátorítjuk, tehát nem azzal, hogy „de igenis szeret a csoport!”, ha ez nem igaz; hanem igyekszünk kiegyensúlyozni a magáról alkotott kritikus önképet: szembesítsük saját pozitív tulajdonságaival, belső értékeivel! Vegyük észre ezeket a jó tulajdonságokat, és hangsúlyozzuk neki! Erre egyébként mindnyájunknak nagy szüksége van, nemcsak a kiközösített gyerekeknek! A vezető egyik általános feladata pozitív hozzáállásra segíteni a gyerekeket a világhoz, másokhoz, főleg egymáshoz. „Üdvözülésünknek a másik ember nem akadálya, hanem eszköze!” – nagyjából így hangzik az alapigazság ebben az ügyben.

Feltették nekem a kérdést, hogyha katolikus vagyok, sőt egy közösség tagja / vezetője, akkor miért foglalkozok keleti harcművészetekkel?

Abszolút megértem az érdeklődést. Többen is megszokták ezt kérdezni. Sokan még magának a sátánnak is tulajdonítják. Másképp látom.

A mai társadalomban, főleg vallásos körökben az emberek fejében ez él, mikor meghallja a harcművészet szót: "az edzésen bunyó első vérig, annak megtanulása, hogyan kell minél gyorsabban, kegyetlenebbül embert ölni, de legalábbis ártalmatlanná tenni 36 csont eltörése árán. És mindezt a művészet szó mögött."

Nos, a japán, de úgy általában a keleti harcművészetek közel sem ezt jelentik! (japánt űzök, ezért csak arról tudok hitelesebben beszélni, bár a kínai kung-fu sem a fent vázoltakat jelenti) Saját és más emberek viselkedéséből levont tapasztalatom, hogy aki bármilyen japán harcművészetet tanul, alapvetően sokkal nyugodtabb, higgadtabb, megfontoltabb, mint egy átlag ember. Engem az aikido és a ninjutsu technikák gyakorlása rengeteg mindenre megtanított, de legfőképpen arra, hogyan legyek higgadt, nyugodt és türelmes. Hogyan kell továbblépnem az életben felmerülő problémákon. (A ninjutsu jelentése: a türelem, a kitartás útja) De talán megnyugtató válasz a külső szemlélőnek az is, hogy nagyon szigorúan meg kell tanulnunk azt is, hogy ha az utcán vagy bárhol éles helyzetbe kerülünk, akkor a leges és legeslegutolsó megoldásunk a harc. Ezt valamelyest íratlan szabályként mondják el mindenhol, egymástól függetlenül. De talán mindent megmagyaráz egy ősi, japán közmondás, ami nagyjából így hangzik: A legjobb és legbölcsebb harcos a gyakorláson kívül soha nem húzza ki kardját hüvelyéből.

Az agresszív embereket (legalábbis ahova én jártam eddig) azonnal eltiltja minden mester az edzésről. Olyan embereknek nem tanítanak, akiken látszik, hogy csak vissza fognak élni vele. (Sajnálatos, ha van kivétel.)
Aki igazi harcművész, nem is fog visszaélni vele, mert egy igazi harcművész komolyan soha nem henceghet a tudásával, mert az az egyik legnagyobb szégyen.

Kritika még, hogy tele van olyan szellemi tartalmakkal, amik már más vallás gyakorlásának számítanak.

Ezt már inkább el tudom képzelni. Láttam is rá példát harcművészeti bemutatón, főleg shaolin kung-fusoknál, bár azt még nem nevezném a katolikus vallás elárulásának. Mondjuk az én esetemben ettől sem kell félni. Nem szellemvilágot és ehhez hasonlókat viszünk bele. Ezek egyszerű életviteli kérdések: Ne harcolj, csak ha nincs más út ahhoz, hogy egyben maradj. A higgadtságot, (tesi) lazaságot, amit edzésen gyakorlunk, azt használd fel az életben: Fogadj minden problémát higgadtan és rugalmasan. Ne erőlködj azonnal a megoldásán, mert csak vért fogsz izzadni, inkább higgadt fejjel állj neki mindennek (ahogy az edzésen is a gyakorlásnak), végül pedig legyél képes továbblépni.

A harc részét nézve pedig: edzésen nagyon figyelünk arra, hogy ne okozzunk sérüléseket. A kezdők hónapokig csak lassan gyakorolhatnak. Sőt, igazából mindenki csak lassan gyakorolhat, mert gyorsan, kapkodva semmit nem lehet megtanulni. Csak a legjobbak gyorsulhatnak. Persze elkerülhetetlenül előfordulhatnak sérülések, de mindent megteszünk, hogy ne történjenek meg ezek. Amióta ilyeneket tanulok, csak egyszer láttam egy kisebb sérülést, tehát még ez sem olyan jellemző...

Meg aztán ismerek egyházi személyt, aki aikidozni tanul, amelyet az alázat és az ellent nem állás harcművészetének is hívnak, de erről nem most, mert hosszú téma lenne...

Régi, egyszerű szamuráj mondás:

Ez egy amolyan szükségcikk, ami nem az eggyel előbbi írás folyománya. Sokkal inkább egy ma esti, igen hosszan tartó lefolytatott konferencia MSN-ezésé, amely után feltétlenül úgy érzem, hangoztatnom kell, miszerint "Kedves feleim, amennyiben nem kommunikálunk egymással, nem fogunk egyről a kettőre jutni!"... és a mondandóm lényegében ennyi. Nem akar frappáns lenni, és a szókincs sem izzik most így ekkortájt, de azt még el kell mondanom, hogy...

...ha problémánk van a szervezéssel, egymással, egymás vagy mások véleményével hajlamosak vagyunk a legkönnyebb megoldást választani: Duzzogunk az orrunk alá, ahelyett, hogy kezünkbe véve a dolgot, egyenesen a probléma forrásáért felelős személyhez fordulnánk.
Magyar mentalitás? Nem tudom, mindenesetre tipikus, hogy a magyar ember csupán egyetlen jogával él szíve szerint: a ius murmurandi, avagy a morgás jogával. Tovább nem nagyon lép. Az már konfrontációt okoz, ott már meg kell védeni az elveinket, a gondolatainkat, a véleményünket. Érvek feszülnek egymásnak, és nem kényelmes, ha nincs igazunk, vagy éppen van, de nem adják meg... Betudható ez a 40 évnyi szoc-nak is, habár nem az én kortársaim körében. (De ezt már általánosságban állítom, nem az esti beszélgetésre reagálva.)

No de mindegy is.
Ha nem hangoztatjuk, akkor véleményünket nem hallja meg senki, nemhogy az, akinek kéne, a felelősnek. Amolyan "néma gyereknek az anyja sem érti a szavát"-effektus.
Oszt szidni az elbénázott rendszert már felettébb könnyű. Megmondani a tutit egymásnak... még jól is esik duzzogni, tudván, mennyire igazunk van.
Eredménye mégsem ennek lesz.

• Ha nem tudod, kérdezd meg!
• Ha nem érted, beszéld meg!
• Ha nem értesz egyet, hangoztasd!
• Ha véleményed van, közöld az illetékessel!
• Ha érdekel, kérdezz utána folyamatosan!
• Ha tényleg segíteni akarsz, véleményezd a hallottakat/tapasztalataidat, mindig!

Ennyi...
Sok locsolót / locsolandót! (már akinek)

Tudom, hogy nagy. Csak nem érzem át, mint az utóbbi években szinte semmilyen "közünnepet". Résztveszek, de elveszek.
Karácsony, Húsvét, Szilveszter ésatöbbi... bocs, de egyre megy.
A nyüzsgés, a folytonos "tenni kell, menni kell, csinálni kell, dolgozni kell, tanulni kell, másokkal törődni kell, magammal törődni kell" magával sodor, beleszól, nem hagy átélni a világ forgalma. Mintha egy nyolcsávos út közepén próbálnám felállítani karácsonyfámat, hogy átéljem, amit igazán kéne. Mintha ugyanitt akarnék elcsöndesedve, a világ zajától mentesülve belegondolni abba, mire is emlékezünk Nagyszombat éjszakáján. Mitagadás, én is a nyolcsávos autópálya része vagyok fiktív autómmal a belső sávon.
Bocs, ha elütöttelek már!

Csinálta. Csinálja. Letenné. Megkeresett. Megtalált. Rádumált. Meggyőzött. Elfogadtam. Csináljuk.
Ákosról van szó, az Országos Szentjánosbogár Métabajnokság főszervezőjéről. Az előzmény most tökmindegy.
Inkább a hatás izgalmas. Bonyolult. Nehezebb, mint egy vezetőképző megtartása.
Itt kérem pontos, precíz szabályok vannak. Az egyedi helyzetekre is szabályt kell tudni mondani. Az impró, a sok kis megoldási lehetőség, a kiskapu-effektus itt nem járja. A bírókat pedig évről-évre önmagunkkal együtt újra kell képezni.
A legjobb, hogy 2-3 napja még tudtam a szabályokat halál pontosan. Most, hogy ma fél napon keresztül egy 60-70 kérdéses tesztet eszkábáltam össze a bíróknak, rá kellett döbbennem nekem is, hogy tudásom hiányos. 48 órát adtunk magunknak a hibák teljeskörű átrágására. Sikerülni látszik, és ez jó. Élvezem.
De aggódok is csöppet. Ugyanis jövőre nem lesz csináljuk, csak csinálom, persze a műhellyel együtt. Hajrá mi!

Azzal, hogy az Olvasó elolvasta a címet, és bele is kezdett a cikkbe, valószínűnek tartom, hogy arra gondol, már megint egy közhelyes téma, amit milliószor kiveséztek mindenféle okos és bölcs emberek. Írók, költők, teológusok, filozófusok, pszichológusok, és még sorolhatnánk hány és hány ember írt róla értekezést valamilyen ismert formátumban. Könyvek, esszék, cikkek ezrei szólnak nekünk arról, hogy a szeretet mindennél fontosabb az életünkben. De talán pontosan emiatt, a mai korra jellemző adatdzsungelnek köszönhetően, sokszor elmegyünk a legtöbb ilyen jellegű írás mellett, valahogy így: „Jó, ezt már tudom, persze! Szeressem felebarátomat, mint önmagamat… vágom! Meg szeretettel legyek minden embertársam iránt, hogyne! Mert anélkül nem megy, persze-persze…” – majd nyugodt lelkiismerettel otthagyjuk. Hasonlóképpen jártam a minap, mikor esküvőre készülő barátom Gray Chapman az életünkben megtapasztalható öt szeretetnyelvről szóló, Egymásra hangolva című könyvét ajánlotta elolvasásra. Valószínűnek tartom, hogy csak a fent leírt reflex miatt foglalkoztam vele hónapokkal később, miután megmutatta, de akkor meg is értettem, miért fontosak számára a benne leírtak.A pszichológus szerző szerint alapvetően öt szeretetnyelv létezik, amelyek mindegyike megvan bennünk valamilyen szinten, de egy (néha kettő, ritkán több is) sokkal dominánsabb a többinél. Melyek is ezek?

és olyankor egy egész kicsit megállnék... csak úgy, megszakítva a menetet ötpercre a hegyre fel. Mondjuk egy száll cigarettára, mint a filmeken? (Mondjuk... most képzeletben, a feeling kedvéért.) A korlátaimnak kívülről támaszkodva neki, visszanéznék a megtett útra. Aztán mosolyogva egyet, a maradék füstött felfelé fújva ki, a csikket egy nagyon szabad mozdulattal pöccintve a világra - hadd szóljon... - indulnék tovább. :)

Egykor újságíró suliba jártam, mert nem vettek fel oda, ahová szerettem volna, hogy mégis felvegyenek. (Végülis felvettek valahová, de ez egy másik történet)
Házifeladatunk volt írni valami akármiről, csak két feltétel volt: legyen műfaja és valóban szóljon arról a valamiről. Végül ez lett belőle.
...azért nem rúgtak ki, maradhattam.

Á...! Most nem megy...

Mint oly sokszor, most is elkövettem egy nagy hibát. Utolsó pillanatra hagytam mindent és várom a nagy csodát. Bújjon ki belőlem valami frappáns elgondolás, amit leírhatok, majd letudva mindent, végre alhatok.
Nem ez az én stílusom, nem vagyok én ilyen. De most mégis magamba fordulok és az írás szabadságával élek.
Érzem, feszít belülről valami…
Gyorgyovich úr, elítélt jelentkezik. Megbolondulnak a falak. Szédülés. Normális gondolat híja. Közösségvágy. Test utáni vágy. Félelem.
Mitől? Talán a hétvége, talán a hétfői ZH, talán a front. De érzem, hogy feszít. Szívem gyorsan pulzál, vérnyomásom az égben. Minden kreativitásom elvész…
Azért, látom az alagút végét, amiről most csak egy vers jut az eszembe:

Édesapa hivatalosan és hivatásosan is újságíró. A Távlatoknál űzi szakmáját sarokszobájának sarkában majdnem. Ott ül az ablaknál és többnyire újságír, mikor éppen nem lektorál vagy olvasószerkeszt. Meg még szabadúszik itt-ott, ahová éppen ír, karcol, kommentál vagy bőven kifejt.
Édesapa egyik nagy álma, hogy másokhoz hasonlóan, megkötések és egyéb elvi szabályoktól mentesen írhassa és tegye közzé azt, amit csak szeretne, úgy ahogyan szeretné. Többek között itt, az interneten.
Édesapának viszonylag sok, 2 azaz kettő darab tizenhatodkész honlapja volt már. Mindegyik egy jó kis ígéret vagy éppen születésnapi ajándék volt... tőlem. Az persze már más kérdés, hogy cseppet sem értek a honlapszerkesztéshez, és HTML-ből is csak a legalapvetőbb félkövérítést ismerem egoistának TŰNŐ szavaim kihangsúlyozása végett.
Így aztán Édesapa először kapott egy szülinapi honlapot, amely az előbb említett gyarlóságom végett a meglepetésen túl nem sok mindenre volt jó.
Második honlapja már jobban sikerült, mert megtaláltam a Lúzer HTML-hez Nem Értők Segítőkész Honlapszerkesztésre Bírók nagyszerű fejlesztését, a G-portált. No jó, ez már nem is volt tizenhatodkész, itt már eljutottam a nyolcadrészig, ami Édesapa összes, itthon fellelhető eddigi cikkének kiválogatását jelentette.
De ennél a pontnál megintcsak nem jutottunk közelebb Édesapa álmához. Édesapa jobb szeretné közzétenni, amit most alkot, ami most nyomja a lelkét és az ujját, hogy odanyomja a billentyűzet gombjaira. És ezt - szabadúszás ide vagy oda; hisz megkötések itt is, ott is - nem teheti meg máshol, csak újabb medencéjében, a freeblog hasábjain.
Tegnap - ahogy ezt legelső szösszenetemben is elújágoltam - felismertem a lehetőséget, és megörvendett az én szívem, amiért Édesapa végre felébredhet álmából, mert megvalósíthatja azt.

Éljen az

http://emmausz.freeblog.hu!

Igazából semmi nagy szám nincs az egészben. Csupán jöttem-láttam-győztem, amit durván fél óra Enter nyomogatással el is értem. Habár ez nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy év elején ugyanezt a teljesítményt három óra leforgása után produkáltam. A Neptun-rendszer, mint olyan (ez egy annyira felesleges, de jól hangzó kifejező eszköz), egyenesen mehetne a Szánalmas.hu-ra.
A sok kisdiák szívritmus-zavarok közepette órákon át képes nyomogatni az Entert/sec minden egyes, a szerver túlterheltségét jelző hibaüzenet után. Akik a változatosságot kedvelik, bevezethetik az F5-Enter billentyű-kombinációt is. Így kicsit több a meló vele, de talán nem kap görcsöt a kezük, mert messze van egymástól a két gomb. Egy szóval elég szánalmasan nézhetünk ki. Főleg, ha egyszerre mutatnának minket egy TV-showban...

No meg aztán - felekezeti egyetemről lévén szó - a felelős beosztásúak igazán tekintettel lehetnének a diákok lelki üdvére is! Ugyanis csak a tárgyfelvételi időszakban - tanusíthatom (ld. MSN Messenger konferanciabeszélgetése) - körülbelül annyi trágár kifejezés hagyja el az - amúgy galamblelkű - diákok száját, mint amennyi egész évben nem...

Indítványozom a Neptun-rendszer bővítését, ellenkező esetben a Neptun-rendszer-bővítés-felelős-illetékes-elvtárs kövessen el szepukut!

Szép, mondhatom! Kedves feleim elárasztanak engem mindennemű blogjaikkal, aztán nekem is kedvet adnak "hezza" (mondta volt egykori tanaram, és totál bennem maradt.)

No mindegy... pedig esküdni mertem volna, hogy ezem nekem nem lesz egyszer sem, mert nem szeretem. (eh... egyszer-egyszer megeshet, eszperente nyelven kezdek fecsegnI...)
Szóval csak nehezen tudom elképzelni, hogy 30 megát elfoglalva az interneten, annak bárminemű haszna legyen, ha úgy teszek, mint a nagy átlag...; azaz - egy csak úgy-jelleggel - írom bele a világba a mindennapjaimat.
Nagyon modern, nagyon új, egyszemélyes, passziánsz-szerű lelkisegély... Amolyan Karinthy-féle Azt álmodtam, hogy két macska vagyok és játszok egymással szerű story... És én? Akarok beszélni róla?

Majd kiderül. Most inkább dolgozni kezdek, hisz már Bobek is megmondta: ... a munka nemesít!