Hiszek
(Sík Sándor)

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztust vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.

Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Mióta babát várunk, fejből tudok egy csomó babakocsi márkát, hordozókendő fajtát, ismerem az eldobható és a mai, bambusz alapú mosható pelenkák közti különbségeket. Azonban fórumokon, de szóbeszédben is többször hallom a panaszt: A férj, az apa nem segít a baba körül, a feleség mindenben egyedül marad. Családok anekdótáiból is ki-kiderül, hogy lehet akármilyen jófej az apa, nem sokat foglalkozott/foglalkozik a gyerekneveléssel és/vagy a gyerek csecsemőkori ellátásával, mint például pelenkázás, fürdetés, altatás, mesélés, éneklés, kenőcsökkel ellátás, cumisüvegből szoptatás, wc utáni alvázmosás, éjszakai felkelés és ringatás, mikor bőg a gyerek stb...

Ilyenkor csak remélem, illetve hiszem is, hogy ez nálam másképp lesz. Talán sikerül bebizonyítani.

Azonban mióta kispapa vagyok, feltűnt valami. Általánosítok, de mégis... hogyan várható el egy apától, főleg, ha kezdő, hogy mindenben a felesége vagy más kismamák fanatikus lelkesedését kövesse? Hiszen... - azon kívül, hogy nem rendelkezik az anyai ösztönt elősegítő hormonokkal - felesége és más asszonyok panaszain túl semmi sem motiválja arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon, legfeljebb a saját józan belátása, mikor jó esetben tudatosítja gyermeke közeli jövetelét, és ez nagy fokú felelősséggel ruházza fel. Ha már csak ez előfordul, nagyszerű apának tartják "ebben a mai világban, amelyben a feleséget a férj magára hagyja minden gyerek körüli teendővel". Így aztán felelőssége teljes tudatában ő is utánaolvas a témának, nézegeti a többnyire nőkkel teli baba-mama fórumokat (felesége többszöri kérése után), átverekedi magát egy rakat rózsaszín vagy babakék honlapon, amelyen különböző gyermekellátási termékekről olvashat, elmegy vele a baba-mama boltba, ahol jó esetben további egy-két csöndesen a neje mögé bújó apukával találkozik, majd pedig este összehasonlít a Vaterán és az Ebay-en (a baba-mama kategória alatt) kb. 20-30 babakocsit, mellszívót, kiságyat, mérleget, végül pedig az ágyban még átlapozza az Anyák Lapja magazint is, amelynek minden számának fedlapján egy csinos kismama pózol.

Míg a kismamánál ez az alaposság elvárás, a férfit, aki mindezt maradéktalanul, zokszó nélkül, sőt, érdeklődéssel, talán lelkesedéssel együtt teszi meg, hősnek nevezzük.

Nem mondom, jól szoktak esni feleségem dicsérő szavai egy-egy baba-mama boltos hadjárat vagy a baba-mama börze bejárása után. Pedig nem hiszem, hogy hős volnék. Mindössze szeretném, ha közöm lenne a saját gyerekemhez. Mégis igaz, hogy mindehhez nem egyszer vágtam unott képet, vagy épp keserű szájízzel kezdtem magam beleásni a Vatera - jelenleg 22 049 - baba-mama terméke közé.

De miért?

A válasz számomra nyilvánvalónak tűnik. Amellett, hogy - jelenlegi érzéseim alapján - egyetértek számos kutatással, amely szerint én - az anyával ellentétben - csak a gyermek születése után leszek úgy igazán, 100%-osan apa, miután a kezembe adták csemetémet, és foglalkozni kezdek vele, igaz az is, hogy mindazt a terméktömeget, ami a gyermekvárásról, majd -nevelésről szól (könyv, újság, honlap, bolt, kiállítás, bemutató, csomagolás, termékismertető, leírás, szín, forma, kifejezés stb...) egész egyszerűen nem nekem, férjnek, férfinak és nem a férfitársaimnak, apatársaimnak szánták.

Hogy mindez miért alakult így, nem kell sokáig keresnünk, elég csak beleolvasni bárhol a "neveléstörténetbe", amelyből kiderül, hogy a gyermekkel járó feladatok minden esetben az anyára hárulnak.

Azonban ma már elvárja tőlünk a világ (amúgy szerintem teljesen jogosan!), hogy jelentős részt vegyünk ki magunknak is a gyermekellátás feladataiból. Viszont! Ha bármilyen módon részt kívánok venni a felkészülésben, majd pedig az első egy-két évi gyermeknevelésben, nem tehetek mást: hosszú időre (évekre) el kell merülnöm egy teljes mértékben feminin világban, ahol mindent a nőknek címeznek, minden őket szólítja meg, és ahol én csak egy nem várt, habár örömmel látott, ritka vendégnek számítok az Y-kromoszómámmal, és ahol együttérzően biccentünk egymásra férfitársaimmal, akik szintén a feleségük mögül kukucskálnak kifelé az első lépések idején. Ebben a világban eleinte semmi másba nem tudok kapaszkodni, csak a feleségembe, aki azért hála Istennek olyan magabiztosan tájékozódik itt, mint én a Baumaxban. Viszont, amíg egy nőnek kényelmes, ha a férfira támaszkodhat, ugyanez fordítva, a férfinak számos esetben kifejezetten kényelmetlen, és nem fogja élvezettel kutatni a babavárás és eltartás világát. (Hozzáteszem: nekem még az sem annyira kényelmetlen, hogy a feleségemre kell támaszkodnom, de számos férfitársamat ez kifejezetten elrettenti.)

Persze, egy idő után beleszoktam, végül pedig egyre nagyobb tudással, magabiztossággal lavírozok a cumisüvegek, pelenkaméretek és kézi vagy porszívós orrszívók világában, olyannyira, hogy esetenként már szakértőként magyarázom a termékek közti különbségeket. Mégis, csak mint idegennyelvet tanulhatom meg a baba-mama világ önálló nyelvezetét, amelyben akármennyire is otthon érzem magam idővel, szinte soha, vagy elvétve szól a kispapákhoz, apákhoz, hozzám.

Piaci rés

Nem az én jövőm, hogy megvalósítsam, de azt hiszem, hatalmas piaci rés tátong az amúgy agyonzsúfolt baba-mama piacon. Méghozzá a "baba-mama-papa" nevű rés, amelyhez alig nyúlt valaki, néhány könyvet leszámítva, vagy csak én nem fedeztem fel - de akkor rossz a marketingje, mert erőst kerestem.

Érdekes próbálkozás például az (amúgy szintén feminin nevű) apuci.hu, ami annyiban különbözik az anyuci.hu-tól, hogy nem rózsaszín, hanem kék, de a cikkek már egyeznek az anyáknak szóló változattal, HABÁR elvétve szól néhány írás az apáknak is, ami rendkívül dicséretes. Sőt, számos babavárós kalkulátorával, mechanikus megoldásával képes volt hosszabb távon is lekötni a figyelmem, és vonzóvá tennie számomra egy kicsit ezt az amúgy igen pink területet.

Ha lenne hozzá  "elhivatottságom", és mellé anyagi tőkém, talán megpróbálkoznék egy "baba-mama-papa"-típusú bolttal. Honlapomon a termékismertetőt mindkét nem számára érthetően, élvezhetően próbálnám megfogalmazni, és minden téren megpróbálnék módot találni arra, hogy az apákat is bevonjam. De nem csak biztatással, mondván, "ne aggódjanak, idővel ők is eligazodnak majd a baba-mama univerzumban, csak akarniuk kell...", hanem kifejezetten nekik szóló, férfitársaim észjárásához is passzoló könyvekkel, leírásokkal és termékekismertetőkkel várnám őket a boltban, ahol számukra is érdekes lehetőségeket biztosítanék. Többek között a női előadók mellé felvennék hozzáértő, a babakocsi, kiságy, de még a cumis üveg technikai részleteit is velejéig jól ismerő férfi eladót, aki pontosan tudja, mivel lehet felkelteni férfitársa figyelmét (is). Amelyik terméknél lehetőség van rá, ott kipróbálási lehetőséget is adnék számára egy gyorstalpalóval összekötve. És még sorolhatnám... A lényeg, hogy a problémát az apa is magáénak érezze. Összességében törekednék tehát egy olyan légkör kialakítására, ami számára is vonzó - én legalábbis ezt hiányoltam az eddig megjárt jó pár bababoltban.

A terület természetesen a rés betöltése után is női dominanciával bírna, és ez így is volt / van / lesz rendjén. Itt ők az "urak", és ezért én mindig is tisztelettel fogok adózni az anyáknak elhivatottságukért, Isten adta ösztöneikért. Azonban, ha a "mai világ" ilyen nyíltan vágyik rá, hogy mi is azonos részt vállaljunk a gyermeknevelésből, akkor jó lenne, ha a baba-mama piacot számunkra is érdekessé, vonzóvá tennék az erre hivatott termékgyártók, dizájnerek, könyvszerzők, újságírók, rendezvényszervezők, meg a többiek...

Megrázó cikket közöl a Képmás.

Riportot Dr. Bernard Nathanson-nal, az abortuszpártiak egykori élharcosával, majd miután rájött, hogy mit művel valójában, immár az abortuszellenes mozgalom egyik éllovasával.

Nathanson saját magát teszi felelőssé 75.000 magzat haláláért.

A cikk elolvasható a magazin oldalán:

http://www.kepmas.hu/index.php?id=20111214__8222_szemelyesen_vagyok_felelos__8221

Az abortusz súlyos lelki törést okoz, sokan komoly támogatásra szorulnak a beavatkozás után. Andrea 29 éves, egyedül neveli hatéves kislányát, megtérése óta önkéntes segítőként dolgozik a Válságterhességi Tanácsadó Központban. 

– Kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltél az eset megtörténtekor?

– Már négy éve éltem együtt egy fiúval, akit nagyon szerettem. Örültem, hogy kisbabánk lesz, ő azonban kevésbé, sőt, egyre határozottabban ellenezte. Választásra kényszerültem: vagy a fiúm vagy a gyermekem. Közben édesanyám és a nővérem is helyeselték az abortuszt. Azt mondták, a férfi úgyis tíz évvel idősebb, hogy nem lesz semmi bajom, csak 23 éves vagyok, bőven lehet még gyermekem. Elmentem hát orvoshoz, kaptam is időpontot mindjárt, a párom kifizette a műtétet. Még elküldtek a családsegítőhöz, ahol egy félórát szántak ránk. Újra jelentkeztem az orvosnál, hogy rendben, megyek. A megadott időpontra azonban nem bírtam megjelenni, fölhívtam a nőgyógyászt, aki újabb dátumot adott, és annyit jegyzett meg, hogy ez lehet az utolsó lehetőségem, mert utána már nem végezhető el a beavatkozás.

– A beavatkozás hogyan érintett?

– A félórás műtét után megállíthatatlanul sírtam, végtelen űrt éreztem magamban, szerettem volna nem élni tovább. Egy hónapig mély depresszióban éltem, de orvoshoz nem mentem. A fiú csak azt hajtogatta, nem érti, miért értékelem túl az esemény jelentőségét. Én viszont semmi másra nem tudtam gondolni. Próbáltam gyászolni, gyertyát gyújtottam…

– Hogyan kerültél kapcsolatba a központtal?

– Egyszer kezembe került egy hirdetés a Válságterhességi Tanácsadó Központról, eltettem a papírt. Hamarosan hihetetlen erővel tört föl bennem, hogy azonnal gyermeket akarok. Féltem attól, hogy talán soha nem szülhetek többé. Egy évre rá ismét várandós lettem. Három hónapos terhes voltam, amikor a fiú megint arról próbált meggyőzni, hogy vetessem el a kisbabámat.

– Ő nyilván nem sokat tanult az esetből...

– Ekkor már határozottan tudtam, hogy ilyet soha többé nem teszek. Elkeseredésemben előkerestem a Válságterhességi Tanácsadó Központ címét, és felkerestem őket. Bergs Zsuzsával beszélgettem először, aki egy anyaotthonba irányított, amit egy gyülekezet tartott fent. Az ottani hívők befogadtak, támogattak.

– Mikor történt a fordulat az életedben?

– Már a legelső igehirdetés mélyen megérintett, és leborultam Isten elé. Hét hónapos kismama voltam ekkor. A központ a kicsi megszületése után is segített. Majd eljártam bibliaiskolába, elvégeztem a tanácsadó tanfolyamot, és beálltam a szolgálatba, önkéntes segítő lettem. Most egyedül élek a kislányommal, de sokakra számíthatok, mert a jó döntéseket megáldja Isten.

– Úgy érzed, megszabadultál a fájdalomtól?

– A gyógyulás így is hosszú folyamat, de elvégeztem a Kiáltás az Életért Egyesület által indított abortusz utáni gyógyuló szemináriumot is. Ez segített, de nem lehet például egyik életet a másikkal pótolni, a kezdetben jó és gyors megoldás után még mélyebbre süllyedhet az ember. Sokak életében használt már Isten, elvette a fájdalmamat is, nyilván az emléke nem tűnik el soha, majd csak az Úrnál, a Mennyországban.

Forrás: mindennapi.hu / Sz. Kiss Mária

Az Újember is felfigyelt az itt lezajlott párbeszédre, és cikkezett róla.

Köszönöm még egyszer mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy legkevesebb hat baba életben maradt. Főleg az édesanyjuknak gratulálok szívből! A cikk itt olvasható. Klikkelj a képre, ha nagyban szeretnéd látni.

Köszöntök minden új betérőt!

Akkor is, ha csak ideiglenesen olvassa most ezt a blogot a mandiner.blog.hu-ról vagy a Magyar Kurírról ide kattintva.

És köszönöm mindenkinek, aki eddig hozzájárult kommentárjaival ahhoz a párbeszédhez, ami megmentette hat kisbaba életét a haláltól!

Csak egy pár szót az előzményekről.

Amikor felraktam az eredeti bejegyzést 2007-ben, nem gondoltam volna, hogy a napi 5-6 fős látogatottság csak az az egy bejegyzés miatt heti 100-200 közé fog kerülni. Viszonylag hamar kiderült, hogy abban az egy posztban hatalmas lehetőség van, hiszen már a Google is az elsők között dobja ki, ha valaki rákeres az abortuszra valamilyen formában, így meglehetősen sokan olvassák, és voltak, akik klaviatúrát is ragadtak, hogy megírják kálváriájukat az abortusszal kapcsolatban, vagy épp hogy tanácsot kérjenek "abortusz vs. élet" témában.

Így sok ismerősömnek szóltam, hogy jöjjenek és segítsenek használható érveket adni az élet mellett. Így alakult, hogy azóta, ha bárki is ír "nekünk", igyekszünk használható tippekkel ellátni.

Erre szívesen hívok minden más látogatót is! Hozzátéve, hogy itt részrehajlóan egyedül csak az élet melletti érveket fogadjuk el. Ha valakinek nagyon vitázhatnékja van, kérem, hogy itt tegye meg, de a Mandíneren is elég nagy vita alakult ki. Akár ott is lehet.

A nyár vége vészesen közeledik már, és az időjárás-jelentés is egyre bizonygatta az esetleges elő-őszi lehűlést. A naptár is egyenletes tempóban emlékeztet rá, hogy kevés időm van hátra a sűrű hétköznapokig. Ki kellett mozdulnom még egy kicsit a falak közül, meg már különben is régóta szemeztem a házunkkal szemközti heggyel, de vagy időm, vagy erőm nem volt hozzá. Nem egyszer jártam már ott, de eddig csak gyalog. Nyár elején vett hegyi cangámat ideje volt hát a városi kátyúk krosszpályájáról egy nevéhez méltóbb helyre vinni. Kinéztem térképen az útvonalat: Egy ideig a sínek mellett haladok, ezután föl a hegyoldalon, ahol az első szakasz aszfalt, amíg a házak tartanak, látszólag lankásan, majd egy éles jobb kanyarral be az erdőbe, föl a földúton egészen a nyeregig, onnan pedig meglátom, több út is lesz. Semmiség, jó bringa, sokat is tekertem mostanában, kondiban kell lennem.

Nekivágok. Élvezem a menetszelet, mígnem elérem a lankás emelkedőt. Felgyorsítok, ahogy bírok, hogy lendületből veselkedjek neki. Az eleje még gyerekjáték, a lánc olajozott, a csapágyak frissek, a váltók kiválóan engedelmeskednek – ha elfáradtam, lejjebb váltok, és úgy hajtok tovább. Az út ugyan egyre rosszabb minőségű, tele van kaviccsal, kövekkel, és egy idő után keveredik a földút az aszfalttal, vagy épp hatalmas törmelékmezőn kell átkelnem, de hisz pont ezt kerestem, a „terepet”. Fiúsan gyönyörködöm a teleszkóp rugózásában, a kerekek és a lánc feszült pattogásában, mígnem megjelennek az első sós vízcseppek a sisakom alól és a pólómon. Egyre nehezebben hajtok, a légzésem is szaporább, de messze van még az erdő. Csak nem elszámoltam magam? Hogy fogom bírni? Már a torkom ütőerében érzem szívverésem. Le kéne szállnom, pedig csak 10 perce küzdök az emelkedővel, sehol sem tartok még. Rendben, pár perc pihenés. Kitámasztom a gépet, fel-alá járkálok, hogy kifújjam magam. Toljam magam mellett? Az nem biciklizés. Kicsit mégis ezt választom, pihenésképp. Egy idő után újra felülök, alacsony sebességbe váltom a láncokat és megint 8-10-zel gyűröm magam alá a hegyoldalt. Nemsokára jönnie kell a kanyarnak, ahol az aszfaltról befordulok az erdőbe. Minden kis kanyar lelkesít, ez lesz az. De egyik sem. Majd hirtelen meglátom az út végét, valahol fent, egy még keményebb emelkedő után. Újra le kell szállnom előtte. Erőt gyűjtök, mielőtt nekimegyek. Remegő lábbal taposom fel a bicajjal együtt több mint száz kilót az utolsó, mérföldeknek tűnő métereken. Elérem az erdőt, de látom, itt egy kút is. Felfrissülök előtte. És most döntenem kell. Kétfelé ágazik az út. Fel akarok jutni a hegyre, de most földút jön, hasonlóan meredek emelkedőkkel, de ki tudja, meddig, és hogy bírom majd, az izmom is remeg. Elszámoltam magam. A másik út lefelé visz az újgazdagok frissen épült házai közt. Sokkal nagyobb élvezetet nyújtana rövidtávon. Ugyan már félúton lehetek, de ez is buli, letépni a meredek kisutcákon, majdnem hazáig – úgyis nagyon elfáradtam, jobban esne. Viszont nem ezért jöttem.

Eszembe jut Atitiszi (Kutas Attila atya) élettippje: „Mindig válaszd a nehezebb utat!”

Különben is utálom a félmegoldásokat. Még egy marék vizet fröccsentek magamra, és újult erővel pattanok a bringámra. Kicsit elgurulok a földúttól, hogy újra felgyorsulva, lendületből tűnjek el az erdő fái között.

Ismét gyűröm a talajt. Hol a sziklák dobnak arrébb, hol én lököm félre az útba kerülő darabokat. Nem telik el sok, máris szabályosan zihálok, érzem, hogy nem kiegyenlített a verseny. Most már lelkileg is jelen kell lennem. Méterről méterre haladok.

Az út tele van mélyedésekkel. Csábítanak. Tudom, ha belemegyek, nyerek egy minimális pihenőidőt, mert addig sem felfelé tekerek, de utána ki kell tépni magam belőle, vagy különben megállok, és akkor aztán végképp nehéz újra elindulni. Válaszd a nehezebb utat! – gondolok rá ismét. Ha nem megyek bele a mélyedésbe, bár felfelé megyek, de mégis egyenletesen. Elgondolkodtat, és innentől egyfajta lelkigyakorlat veszi kezdetét.

Itt is az játszódik, mint az életben. Megtehetem, hogy engedek a csábításnak, és rövidtávon gondolkodok, abba az illúzióba kergetem magam, hogy ha letérek az egyenletes felfelé haladó útról (hiszen csak egy kicsit lazítok!!!), akkor itt és most könnyebb lesz. Hogy mi lesz akár csak egy másodperccel is később, ne érdekeljen – mondja egy belső hang, ami kényelmet követel. Néhányszor kibírható, főleg, ha van erőm, de ha nem akarok megszakadni, kerülnöm kell ezeket. Inkább folyamatosan felfelé kéne mennem, amennyire lehet, elkerülve a gödrök csábító erőlködés nélküli fél másodperceit. Egyszerűen nem éri meg hosszú távon.

Idővel a kavicsok, a kövek és a kisebb, elkerülhetetlen mélyedések is egyenként leküzdendő akadállyá változnak. Nekimenjek, vagy kikerüljem? Mind a két megoldás energiát emészt fel. Egyenként kell döntenem, nagyjából másodpercenként, mikor melyik éri meg inkább. Fölfelé menet az első keréken alig van terhelés, azt még könnyű áttenni, de csak akkor vagyok túl egy akadályon, ha az egész biciklit átvittem felette vagy mellette. Itt a másodperc tört része alatt játszódik le minden, de már nem egyszer találkoztam ezzel az élethelyzettel. Elkezdeni mindig könnyű. Belevágni valamibe lelkesen, amíg nem érek el a nehézségekig vagy nem unom meg. És aztán… Milyen könnyű mégis megállni, visszafordulni, legurulni a hegyoldalról, mikor már elfáradtunk, és beérni a kisebb sikerélménnyel, esetleg azzal, hogy nem értem el a célomat, sebaj, legközelebb. Még akkor is, ha nem jártam messze. Hasonlót éreztem én is. A sok kicsi akadály, mint sok kis szúnyogcsípés. Egyet még észre sem veszek, de mikor százával hemzsegnek, kikezdik az akaraterőmet. De hát éppen ezért jöttem ide! – kiáltom gondolataimban, és hajtok tovább, ahogy tudok.

Beérek egy idős asszonyt. Felfelé cammog, ahogy én, csak reménytelenül lassabban. Távolról is látszik, hogy nem turista, csak rákényszerül az útra. Vagy az erdőben lakik hajléktalanként, vagy így spórolja meg a sok átszállásos, számára megfizethetetlenül drága tömegközlekedést, keresztül a hegyen. Többször is megáll, míg beérem. Leelőzöm. Ezt is megélem nap, mint nap. Van, akinek több van, van, akinek kevesebb. A haladáshoz jelen esetben nekem van több: fiatal vagyok, erősebb, a biciklim is segít. Máskor másnak van több, azt mégis nehezebb elviselni. Furának tűnik a hasonlat, mégis beugrik a talentumok kérdése. Mindenki másban jobb. Megtehetném, hogy leszállok a bicajról, és én is az ő tempójában folytatom az utam, még akkor is, ha bennem több erő van. Az ő csúcsteljesítménye számomra felettébb kényelmes séta volna. De akkor nem használnám ki teljesen mindazt, amivel rendelkezem. Tudom egyáltalán mik az én talentumaim? És máskor vajon kihasználom minden erőmet, tehetségemet, amit kaptam? Most ugyan minden fizikai és lelki erőmet beleadtam, de ezt nem mindig mondhatom el. A több talentum több felelősséget is jelent. Vállalom? Mindig?

A hölgyet már javában elhagytam, de most mégis meg kell állnom. Nem bírom már se tüdővel, se izommal. Ki kell fújnom magam. Most akkor a könnyebb utat választottam? Feladtam? Talán nem. Van, hogy az embernek meg kell állnia egy időre, ha komolyan folytatni akarja, amit elkezdett. De ez már a negyedik megállásom fél órán belül! Ismét magamra ismerek. Néha túlságosan is „yes man” – „igen ember” vagyok. Hajlamos vagyok apróságokkal túlvállalni magam, és sokat felvenni egyszerre. Olykor határozottan meg kell állnom, ideiglenesen nemet kell mondanom, ha összeszedett teljesítményt akarok nyújtani. Ha jót akarok magamnak és a környezetemnek, ismernem kell a határaimat, tudni, mikor kell leállnom, megigazítani magam kicsit, és végiggondolni, mi újság – ha kell többször is, de egyszer sem túl hosszú időre –, különben kiborul a bili, és az senkinek sem tesz jót. Most öt perc. Ennyi elég lesz. Nem szabad többet, mert érzem, ha engedek a vágynak és leülök, ma többet már nem megyek felfelé. Éppen csak annyi kell, hogy lenyugodjon a tüdőm és a többi izmom. Már nem lehet sok, nem a Himalája ez, habár magamat erősebbnek becsültem.

Indulok tovább. Pár perc múlva hangot hallok a hátam mögül. Egy lány hol tolja, hol – felülve rá – tekeri a bringáját. Ő is erőlködik, de negyed óra alatt lassan beér. Jóval fittebbnek tűnik nálam, nem is veszi olyan szaporán a levegőt, és nem foltos a ruhája sem az izzadságtól, mint nekem. Valószínűleg magasabbról rajtolt, nem úgy, mint én a hegy lábától. Ő talán a felső utcákból, ahová én már eleve kimerülve érkeztem. Talán errefelé is lakik, és sűrűn megteszi ezt az utat. Kicsit mégis égőnek érzem. Kifogásokat keresek. Picit igazságtalannak is érzem a helyzetet. De hisz az előbb éltem át ugyanezt fordítva, alig tízperce. Van, aki magasabbról indul, van, aki egészen lentről. A világ nem pont ugyanilyen? Csak olykor jóval nagyobb távolságokkal. Sokakat ismerek, akik önhibájukon kívül nálam is jóval lentebbről indultak, vagy jelenleg is ott vannak – anyagilag, fizikailag, lelkileg, szellemileg. És temérdek embert ismerek, akikhez nekem kell nyújtózkodnom, vagy másznom, ha utol akarom érni őket. Vannak problémáim, de sokaknál jobb sorom van, akárhonnan is nézzük. Nem felelősség ez is? Valószínűleg.

Meglátom a nyerget. Kiérek az erdőből. A lánnyal szinte egy időben érek fel. Ő tovább gurul lefelé, én majd a hegyoldalon suhanok végig, de előtte még kiterülök a füves réten. Élvezem a fent kapott szellőt. Van még tovább is, nem messze egy másik csúcs, de most ezt akartam elérni. Itt vagyok.

Már egészen kifújtam magam. Nem messze megáll egy terepjáró. Az erdő elején lehagyott idős hölgy száll ki belőle. Mosolygok, hisz ma már ez a sokadik utalás az életre. Mi sem egyértelműbb: ha végképp belefáradtunk, valamilyen módon jönni fog egy mentőcsónak. Hogy észrevesszük-e, elfogadjuk-e, rajtunk is múlik. Persze néha kellenek az erőpróbák és a saját tapasztalat, olyankor nem mindig van mentőcsónak – így jöttem fel most én is. Máskor meg felháborodottan csodálkozunk, ha valakinek éppen szüksége lenne egyre, de azt látjuk, mégsem kap. Miért?! Ez a legnehezebb talán: észrevenni, hogy néhanapján éppen nekünk kell más mentőövének lennünk.

Hálás vagyok ezért a – minek is nevezhetném? – röp-lelkigyakorlatért. A felfelé út alig volt háromnegyedóra, mégis megkaptam, amire talán éppen szükségem volt…

Felszabadultan indulok el a hegyoldal egyenes turistaútján. Élvezem a fák közül elém táruló látványt. Újra jól esik a tekerés, a légellenállás, élvezem a teleszkóp rugózását, a lánc ropogását és a lehullott levelek rövid táncra perdülését a vékony avarban suhanó kerekeim mellett. Éppen ezért jöttem ide…

Na nem ilyen nagy drámai évvégi-éveleji számvetést tartok, csak tegnap este már nem volt kedvem tanulni, és a kockát sem akartam bámulni a nappaliban.

Egy tanárom mondta nem rég, hogy érdemes lenne összeállítanom a "publikációs jegyzékemet", mielőtt annyi mindennel firkálnám össze a sajtót, hogy már nem lesz kedvem megszámolni.

Elhatároztam tehát, hogy rászánok egy-két órát, és megszámolom, hány cikket írtam már az eddigiek során. Csak olyat akartam belevenni, ami valóban megjelent valamilyen médiumban, tehát a saját blogomon ejtett bejegyzéseket nem számoltam bele.

Saccra először olyan 80-ra gondoltam, de magam is meglepődtem a végeredményen: 173-at számoltam össze, többet, mint ami az elképzelt mennyiség duplája. De ebből - ha nagyon szigorúak vagyunk - kivonható 8 db, mert azok csak amolyan "felhívások", fél- vagy egyoldalas programelőzetesek voltak, főleg a Szentjánosbogár KHE programjairól. Tehát nem erőltettek meg annyira.

Az első "publikációm" olyan 8-10 éves koromban jelenhetett meg, és egy általam kitalált palacsintatorta receptjét pötyögtem be számítógépbe, lírában, amit aztán le is hozott a Zászlónk, ifjúsági lap. Persze, nem volt egy komoly publicisztika, vagy társadalomkritika, de akkor igenis nagy szellemi erőfeszítést igényelt, hogy egy terjedelmesebb, több mondatból álló, megjelenésre szánt cikket leírjak. (Ha ezt sem számoljuk ide, akkor oké, csak 173 - 8 - 1 = 164 cikkem van.)

Ezután egy több éves szünet következett, majd 2004-ben folytattam.

Mindennel együtt ezeket számoltam össze:

• 43 vezércikk
• 48 interjú
• 1 interneten megjelent kérdőív válaszaiból kreált, interjú kinézetűnek megszerkesztett valami
• 1 kérdőív (egy másik)
• 56 publikáció
• 3 interjúból szerkesztett publikáció
• 6 beszámoló (5 eseményről és 1 felmérés eredményéről)
• 7 honlapajánló (ez milyen műfaj?)
• 8 felhívás

Ennek zöme A Szív jezsuita folyóirat Szentjánosbogár-rovatában jelent meg, ahol rovatvezető vagyok pár éve, számszerint 153.

8 darab pedig az ugyanezen rovat által kiadott különszámokban.

A maradék 12 pedig itt: Zászlónk, Konzervatórium (www.konzervatorium.hu), Alsónémedi helyi lapja, Gasztrostúdió (www.gasztrostudio.hu), Hayabusa – a Bujinkan Go Rin Dojo hírlevele, Schola Light (újságíró suli iskolaújságja)

Per pillanat előkészületben 2 vezércikk, és egy határozatlan idő múlva - talán - valamilyen úton-módon megjelenő kiadvány. (Amihez, ha még sokat írok, tán könyv is lehet belőle, most éppen 221.600 karakteres, ami azért még kevés egy könyvhöz.)

Következtetés? Most nem jut eszembe semmi frappáns, de magam is meglepődtem a számon. És csak remélni tudom, hogy volt értelme megírni ezeket, hogy adtam vele valami pozitívat is egy-két olvasónak!

Meg aztán, néha szeretem számokban is lemérni az életem. Például 95 kiló vagyok, és 24 és fél éves múltam október 23-án.

Nagyon szívesen készítenék olyan közvélemény-kutatást, amelyben a hétköznapi embereket arról kérdezném, vajon szeretik-e a karácsonyt, és miért igen, esetleg nem. Sokaknak furcsa lehet, hogy egyáltalán eszembe jut ilyen kérdést feltenni, hiszen "a napnál is világosabb, hogy a szenteste az év egyik legjobban várt időpontja": a gyerekek visszafelé számolják a napokat már egy hónappal korábban, és mindenki készül a maga ajándékával. Annyira szép és megható!

És valóban az, ha komolyan vesszük, illetve tényleg a karácsony igazi értékeit tartjuk szem előtt. Viszont sajnos, ha nem is a többség, de az emberek egy kisebb hányada nem szereti, nem várja, hanem túl akar esni december 24-én, vagy legalábbis a várakozás mellett ott van benne ez a kettős érzés is.

De miért? Az okait egészen addig vezetem vissza, hogy jócskán megtöltöttük Jézus születésének ünnepét a magunk egészen felesleges vagy az ünnep igazi tartalmához nem passzoló szokásaival is. Hogy az igényeink kielégítésre kerüljenek, december elejétől sokan felpörgünk, hogy mindezek – a minél drágább ajándékok, a több napig tartó, szentestére teljesen kimerítő sütés, főzés, takarítás és még sorolhatnánk mi minden – tökéletesen meglegyenek, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnánk. Amiről pedig még nem beszéltünk, hogy ez a hajsza sajnos nem egy családban olyan feszültséget vált ki, amely idegen a „szeretet” fogalmától. Az ünnepléssel kapcsolatos elvárásainkkal, a különböző ünneplési igényeinkkel, amelyekhez makacsul ragaszkodunk, sokféleképpen tudjuk megsebezni egymást ezen a napon.

Hogy a társadalmunkban tényleg nem mindenki számára arról szól ez a nap, amiről kéne, erről tanúskodott a következő eset: 2004. december 15-én az egyik kereskedelmi rádió körkérdést intézett hallgatóihoz: azt tudakolta tőlük, hogy szerintük csak és kizárólag milyen fogalmakkal képzelhető el a Karácsony. A szavazatok szerint az első a bejgli volt, a második az ajándék, a harmadik a hó, a negyedik a karácsonyfa és az ötödik helyen végzett a szeretet. Gondoltam, indítványozni kéne ezek után, hogy Jézus születésnapját inkább ünnepeljük valami nyugodtabb időpontban, amikor tényleg képesek vagyunk rá, illetve az ő igényeire összpontosítani. Továbbá kereszteljük át a „szeretet ünnepét” a „bejgli ünnepére”. Hiszen mikor kérte Jézus, hogy idegeskedéssel és ajándékok utáni hajszával ünnepeljük a születésnapját? Mi tettük ilyenné az ünnepét, de éppen emiatt mi vagyunk azok is, akik vissza fordíthatjuk ezt a helyzetet, és legalább saját magunk ünnepelhetünk hozzá méltón is! Persze, adjuk meg a módját: ahogy a legtöbben, én is szeretném, hogy legyen otthon porcukorral meghintett, friss bejgli, ajándék, finom vacsora és karácsonyfa, de nem mindegy, hogy milyen áron…

Hogy mi is a „szeretet ünnepe”? A hét éves Robi tökéletesen kitalálta, üzenete az interneten is terjeng: „A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani.”

Természetesen, ha úgy olvastad végig ezt a cikket, hogy közben a fejedet csóváltad, mondván: „Ez nálunk nem így van, mert a mi családunkban tényleg arról szól a karácsony, amiről kell!” – annak veled együtt, én is örülök!

Igazi, őszinte karácsonyt kívánok!

Aktuálpolitikai vita egy vasúti elektromos szekrény oldalán (nagyításhoz kattints a képre):

Sokat vitáztunk már itt pro és kontra az abortuszról. Három bejegyzés a múltból itt és itt és itt.

Most nem gondoltam hosszan írni róla, már megtettem, egyszerűen csak annyi, hogy aki egyetért azzal, hogy az ENSZ ne ismerje el emberi jogként az abortuszt, itt aláírhatja a Catholic Family and Human Rights Institute világszerte meghirdetett petícióját, amely azért született, mert a művi vetélést pártoló csoportok erős nyomást gyakorolnak, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 60. évfordulója alkalmából az emberi jogok közé sorolják a terhességmegszakítást. Két 180 fokban eltérő vélemény egymásnak feszül. Itt most senkit nem akarok győzködni. Aki egyetért, itt aláírhatja a petíciót:

http://www.c-fam.org/publications/id.105/default.asp

Sosem tudtam eldönteni igazán, melyik a kedvenc évszakom. Ha jól érzem magam, akkor az, amiben éppen járunk, de mindig kitalálok egy indokot arra is, hogy miért egy másik. Így vagyok a október végi, de inkább novemberi őszi-téli átmenettel is. Hideg van, iskola van, közeledő vizsgákra kell készülni, és nagyon hiányzik a nyári szünet, de csak ilyenkor tárulhat szemem elé az a leggyönyörűbb látványok egyike, amikor a házunk előtti fehérre fagyott réten még gomolyog az éjszaka otthagyott felhőcsomó, és már próbál átsütni rajta a későn, távol felkelő nap. Bár nem kedvelem a korai kelést, élvezem, ahogy az utcára lépve felébreszt a szúrós, hideg levegő, de még annál is jobban, ahogyan a lábam alatt ropog a megdermedt fű. Megvan ennek a hónapnak is a maga romantikája és szépsége minden hidegével, borújával, gyászosságával együtt, amikor a természet – valamiért így mondjuk – „meghal” egy kicsit, hogy aztán újra feléledjen, de az csak később fog bekövetkezni. Talán emiatt szoktunk ebben a hónapban első mozzanatra a halálra összpontosítani.

De nem csak a temetőben, halottak napján, hanem például egy-egy kirándulás alkalmával is, amikor a természetet szemléljük. Észrevetted már, milyen kísérteties ilyenkor megállni az erdőben vagy egy sziklaszirten? Milyen csendben maradni, és hallgatni a táj szokatlan csendjét, ami nemrég, nyáron még annyira hangos volt a rovaroktól, dús és zamatos illatú a melegtől, az illatok orgiájától? Most mindez néma csöndben hallgat, szürke vagy már fehér a hótól, a levegő pedig üres, tiszta, hideg. Mintha háború után állnánk egy település romjai felett a dombon, visszaemlékezve az élettel teli, nyüzsgő városra, amely most csöndben hallgat.

Talán nem is kellett volna egy külön halottak napját kineveznünk ahhoz, hogy elhunytjaink automatikusan eszünkbe jussanak, mert a természetet figyelve könnyen előbújnak róluk a még bennünk élő emlékek, de többet gondolunk saját magunk vagy még élő társaink jövőbeli elmúlására is. Többnyire félünk tőle. Egy jezsuita ismerősöm humorizált így: „Az eszemmel tudom, hogy egyszer meg fogok halni, de valahogy mégsem hiszem el.” És talán nem ugyanígy vagyunk ezzel mindnyájan? Mindenki el akar jutni a mennyországba, de valahogy senki sem szeretne előtte meghalni. Jobb lenne azt a bizonyos „nem ismert tartományt” észrevétlenül kikerülni, átugrani!

Persze fiatalon talán nem is időszerű még erre gondolnunk, viszont az sem egészséges, ha tabuként kezeljük, hiszen bárhogy is tiltakozunk ellene, az öregedés az életünk része. Pedig mennyivel boldogabbak lennénk, ha 70-80 évesen születnénk meg, és onnan közelítenénk a boldog, önfeledt gyermekkor felé, jutalmul a sok-sok munkáért!

De miért is gondolkodunk így? A mi nyugati társadalmunk alapvetően rossznak állítja be a halál fogalmát, amitől félni, rettegni „kell”. Bizonyos körökben illetlenségnek számít felhozni a témát, főként, ha idősek is jelen vannak. Ha pedig gyermekek vannak mellettünk, akkor azért, hogy ne terheljük őket az elmúlás „szörnyű” gondolatával. Nem csoda hát, hogy keveset beszélünk a halálról, ami miatt a róla alkotott tudásunk is alacsony szinten marad, ettől viszont csak a félelmünk növekszik az ismeretlen felé haladva, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek. Így aztán nem lehet elég korán elkezdeni azt, hogy ezzel a témával is foglalkozzunk alkalomadtán, egy egészséges mennyiségben, ugyanis az életnek van egy soha nem pihenő tulajdonsága: megy tovább.

Érdemes elolvasni ezt a cikket.

Nem tudom, hogy itt a blogon hol, de szerintem már egyszer nagyon ajánlottam elolvasásra Francis Fukuyama Bizalom c. könyvét. Vagy csak akartam? Mindegy. Nagyon sok mindenre rádöbbent a mi társadalmunk jelenlegi állapotával kapcsolatban.

A lényege - baromira leegyszerűsítve -, hogy ha nincs bizalmunk sem egymás, sem az igazságszolgáltatás, sem a Parlament felé, nem lehet egyről a kettőre lépni.

Én ezt inkább csak mikrokörnyezetben elemeztem egyszer egy egyesület életében, amely egyre nagyobb és nagyobb lett az alapítási év után. A tagok egyre többen lettek az ország különböző pontjairól, és egyre kevésbé ismerték egymást. Így aztán elkezdett növekedni az egymás felé való bizalmatlanság is, és elkezdődtek azok a folyamatok, amelyek miatt lassabb lett minden ügymenet, nehezebben lehetett előre lépni, a bürokrácia szükségszerűen megnőtt, és minden velejárójával együtt egyre bizalmatlanabbak lettek a tagok egymás felé is, így pedig elkezdte elveszíteni kezdeti közösségi varázsát.

Magyarország esetében persze nem várható el, hogy mindenki ismerjen mindenkit, és mindenki vakon bízzon mindenkiben. Nem is erre gondoltam, nem ezt akartam kihangsúlyozni, csak azt, hogy mindaddig, amíg nem változtatunk ezen a hozzáállásunkon, és nem bízunk meg legalább egymásban (az államban egyelőre tényleg nehéz, azon nekik kell változtatni, bár az állam is mi vagyunk... :), addig minden túlbürokratizált marad, és gyengül a versenyképességünk. Mindenről kell valamilyen igazolás, papír, bevallás, két tanú aláírása stb...

A cikkben elég rémisztően hangzik, amit Ralf Dahrendorf német-brit szociológus mond, aki szerint "diktatórikus politikai rendszert demokratikussá átalakítani hat hónap, centralizált gazdaságból piacgazdaságot teremteni hat év, a társadalom mentalitásának átalakításához pedig hatvan év kell".

Én feloszlatnám az egész mai parlamentet, de még a pártokat sem engedném újra indulni. Totál előlről kéne kezdeni szerintem ezt a 3. köztársaságot új pártokkal, új arcokkal. Persze, honnan tudjuk, hogy ők nem lesznek ilyenek? Nem tudom. De akkor legalább lenne esélyünk kilábalni ebből az egészből, hogy legalább a dédunokáinknak jobb legyen.

Na most ez egy kicsit összeszedetlen lett, de máskülönben túl hosszú lett volna... :)

Tegnap "munkából" tömegközlekedtem hazafelé a 4-6-ossal. Hazamenő csúcsforgalom volt, rengeteg ember mozgott, a villamosok egymást érték.

15 perc leforgása alatt két megmosolyogtató "sóhajt" is hallottam.

Jászai Mari tér: Magas hazafelé igyekvő népsűrűség a megállóban. Egy 25 körüli lány zaklatottan megszólal társa felé:

Mi a szart csinál itt ennyi ember?

(10 perc múlva) Budai hídfő: Rengeteg ember száll le a villanyosról, és orientálódik a HÉV felé. A néppel szemben egy tinicsaj és barátja tülekszik kicsit agresszívan, hogy még elérje a sárga kígyót. Nem sikerült, majd megszólal a kiscsaj:

A f.szom ebbe a sok emberbe!!!

Szerintem nyilvánvaló, min mosolygtam...

Bírom, ahogy az emberek félig öntudatlanul kívül helyezik magukat a társadalmon. Ők egyének, rájuk nagyon kell vigyázni, mert belőlük csak egy van. A többiek sokan vannak, ők könnyen pótolhatók, de belőle csak egy, így nem pótolható. Számára biztosítani kell az összkomfortot minden téren!

Abszurd, de mégis így gondolkodunk sokszor. De nem?