A nyár vége vészesen közeledik már, és az időjárás-jelentés is egyre bizonygatta az esetleges elő-őszi lehűlést. A naptár is egyenletes tempóban emlékeztet rá, hogy kevés időm van hátra a sűrű hétköznapokig. Ki kellett mozdulnom még egy kicsit a falak közül, meg már különben is régóta szemeztem a házunkkal szemközti heggyel, de vagy időm, vagy erőm nem volt hozzá. Nem egyszer jártam már ott, de eddig csak gyalog. Nyár elején vett hegyi cangámat ideje volt hát a városi kátyúk krosszpályájáról egy nevéhez méltóbb helyre vinni. Kinéztem térképen az útvonalat: Egy ideig a sínek mellett haladok, ezután föl a hegyoldalon, ahol az első szakasz aszfalt, amíg a házak tartanak, látszólag lankásan, majd egy éles jobb kanyarral be az erdőbe, föl a földúton egészen a nyeregig, onnan pedig meglátom, több út is lesz. Semmiség, jó bringa, sokat is tekertem mostanában, kondiban kell lennem.

Nekivágok. Élvezem a menetszelet, mígnem elérem a lankás emelkedőt. Felgyorsítok, ahogy bírok, hogy lendületből veselkedjek neki. Az eleje még gyerekjáték, a lánc olajozott, a csapágyak frissek, a váltók kiválóan engedelmeskednek – ha elfáradtam, lejjebb váltok, és úgy hajtok tovább. Az út ugyan egyre rosszabb minőségű, tele van kaviccsal, kövekkel, és egy idő után keveredik a földút az aszfalttal, vagy épp hatalmas törmelékmezőn kell átkelnem, de hisz pont ezt kerestem, a „terepet”. Fiúsan gyönyörködöm a teleszkóp rugózásában, a kerekek és a lánc feszült pattogásában, mígnem megjelennek az első sós vízcseppek a sisakom alól és a pólómon. Egyre nehezebben hajtok, a légzésem is szaporább, de messze van még az erdő. Csak nem elszámoltam magam? Hogy fogom bírni? Már a torkom ütőerében érzem szívverésem. Le kéne szállnom, pedig csak 10 perce küzdök az emelkedővel, sehol sem tartok még. Rendben, pár perc pihenés. Kitámasztom a gépet, fel-alá járkálok, hogy kifújjam magam. Toljam magam mellett? Az nem biciklizés. Kicsit mégis ezt választom, pihenésképp. Egy idő után újra felülök, alacsony sebességbe váltom a láncokat és megint 8-10-zel gyűröm magam alá a hegyoldalt. Nemsokára jönnie kell a kanyarnak, ahol az aszfaltról befordulok az erdőbe. Minden kis kanyar lelkesít, ez lesz az. De egyik sem. Majd hirtelen meglátom az út végét, valahol fent, egy még keményebb emelkedő után. Újra le kell szállnom előtte. Erőt gyűjtök, mielőtt nekimegyek. Remegő lábbal taposom fel a bicajjal együtt több mint száz kilót az utolsó, mérföldeknek tűnő métereken. Elérem az erdőt, de látom, itt egy kút is. Felfrissülök előtte. És most döntenem kell. Kétfelé ágazik az út. Fel akarok jutni a hegyre, de most földút jön, hasonlóan meredek emelkedőkkel, de ki tudja, meddig, és hogy bírom majd, az izmom is remeg. Elszámoltam magam. A másik út lefelé visz az újgazdagok frissen épült házai közt. Sokkal nagyobb élvezetet nyújtana rövidtávon. Ugyan már félúton lehetek, de ez is buli, letépni a meredek kisutcákon, majdnem hazáig – úgyis nagyon elfáradtam, jobban esne. Viszont nem ezért jöttem.

Eszembe jut Atitiszi (Kutas Attila atya) élettippje: „Mindig válaszd a nehezebb utat!”

Különben is utálom a félmegoldásokat. Még egy marék vizet fröccsentek magamra, és újult erővel pattanok a bringámra. Kicsit elgurulok a földúttól, hogy újra felgyorsulva, lendületből tűnjek el az erdő fái között.

Ismét gyűröm a talajt. Hol a sziklák dobnak arrébb, hol én lököm félre az útba kerülő darabokat. Nem telik el sok, máris szabályosan zihálok, érzem, hogy nem kiegyenlített a verseny. Most már lelkileg is jelen kell lennem. Méterről méterre haladok.

Az út tele van mélyedésekkel. Csábítanak. Tudom, ha belemegyek, nyerek egy minimális pihenőidőt, mert addig sem felfelé tekerek, de utána ki kell tépni magam belőle, vagy különben megállok, és akkor aztán végképp nehéz újra elindulni. Válaszd a nehezebb utat! – gondolok rá ismét. Ha nem megyek bele a mélyedésbe, bár felfelé megyek, de mégis egyenletesen. Elgondolkodtat, és innentől egyfajta lelkigyakorlat veszi kezdetét.

Itt is az játszódik, mint az életben. Megtehetem, hogy engedek a csábításnak, és rövidtávon gondolkodok, abba az illúzióba kergetem magam, hogy ha letérek az egyenletes felfelé haladó útról (hiszen csak egy kicsit lazítok!!!), akkor itt és most könnyebb lesz. Hogy mi lesz akár csak egy másodperccel is később, ne érdekeljen – mondja egy belső hang, ami kényelmet követel. Néhányszor kibírható, főleg, ha van erőm, de ha nem akarok megszakadni, kerülnöm kell ezeket. Inkább folyamatosan felfelé kéne mennem, amennyire lehet, elkerülve a gödrök csábító erőlködés nélküli fél másodperceit. Egyszerűen nem éri meg hosszú távon.

Idővel a kavicsok, a kövek és a kisebb, elkerülhetetlen mélyedések is egyenként leküzdendő akadállyá változnak. Nekimenjek, vagy kikerüljem? Mind a két megoldás energiát emészt fel. Egyenként kell döntenem, nagyjából másodpercenként, mikor melyik éri meg inkább. Fölfelé menet az első keréken alig van terhelés, azt még könnyű áttenni, de csak akkor vagyok túl egy akadályon, ha az egész biciklit átvittem felette vagy mellette. Itt a másodperc tört része alatt játszódik le minden, de már nem egyszer találkoztam ezzel az élethelyzettel. Elkezdeni mindig könnyű. Belevágni valamibe lelkesen, amíg nem érek el a nehézségekig vagy nem unom meg. És aztán… Milyen könnyű mégis megállni, visszafordulni, legurulni a hegyoldalról, mikor már elfáradtunk, és beérni a kisebb sikerélménnyel, esetleg azzal, hogy nem értem el a célomat, sebaj, legközelebb. Még akkor is, ha nem jártam messze. Hasonlót éreztem én is. A sok kicsi akadály, mint sok kis szúnyogcsípés. Egyet még észre sem veszek, de mikor százával hemzsegnek, kikezdik az akaraterőmet. De hát éppen ezért jöttem ide! – kiáltom gondolataimban, és hajtok tovább, ahogy tudok.

Beérek egy idős asszonyt. Felfelé cammog, ahogy én, csak reménytelenül lassabban. Távolról is látszik, hogy nem turista, csak rákényszerül az útra. Vagy az erdőben lakik hajléktalanként, vagy így spórolja meg a sok átszállásos, számára megfizethetetlenül drága tömegközlekedést, keresztül a hegyen. Többször is megáll, míg beérem. Leelőzöm. Ezt is megélem nap, mint nap. Van, akinek több van, van, akinek kevesebb. A haladáshoz jelen esetben nekem van több: fiatal vagyok, erősebb, a biciklim is segít. Máskor másnak van több, azt mégis nehezebb elviselni. Furának tűnik a hasonlat, mégis beugrik a talentumok kérdése. Mindenki másban jobb. Megtehetném, hogy leszállok a bicajról, és én is az ő tempójában folytatom az utam, még akkor is, ha bennem több erő van. Az ő csúcsteljesítménye számomra felettébb kényelmes séta volna. De akkor nem használnám ki teljesen mindazt, amivel rendelkezem. Tudom egyáltalán mik az én talentumaim? És máskor vajon kihasználom minden erőmet, tehetségemet, amit kaptam? Most ugyan minden fizikai és lelki erőmet beleadtam, de ezt nem mindig mondhatom el. A több talentum több felelősséget is jelent. Vállalom? Mindig?

A hölgyet már javában elhagytam, de most mégis meg kell állnom. Nem bírom már se tüdővel, se izommal. Ki kell fújnom magam. Most akkor a könnyebb utat választottam? Feladtam? Talán nem. Van, hogy az embernek meg kell állnia egy időre, ha komolyan folytatni akarja, amit elkezdett. De ez már a negyedik megállásom fél órán belül! Ismét magamra ismerek. Néha túlságosan is „yes man” – „igen ember” vagyok. Hajlamos vagyok apróságokkal túlvállalni magam, és sokat felvenni egyszerre. Olykor határozottan meg kell állnom, ideiglenesen nemet kell mondanom, ha összeszedett teljesítményt akarok nyújtani. Ha jót akarok magamnak és a környezetemnek, ismernem kell a határaimat, tudni, mikor kell leállnom, megigazítani magam kicsit, és végiggondolni, mi újság – ha kell többször is, de egyszer sem túl hosszú időre –, különben kiborul a bili, és az senkinek sem tesz jót. Most öt perc. Ennyi elég lesz. Nem szabad többet, mert érzem, ha engedek a vágynak és leülök, ma többet már nem megyek felfelé. Éppen csak annyi kell, hogy lenyugodjon a tüdőm és a többi izmom. Már nem lehet sok, nem a Himalája ez, habár magamat erősebbnek becsültem.

Indulok tovább. Pár perc múlva hangot hallok a hátam mögül. Egy lány hol tolja, hol – felülve rá – tekeri a bringáját. Ő is erőlködik, de negyed óra alatt lassan beér. Jóval fittebbnek tűnik nálam, nem is veszi olyan szaporán a levegőt, és nem foltos a ruhája sem az izzadságtól, mint nekem. Valószínűleg magasabbról rajtolt, nem úgy, mint én a hegy lábától. Ő talán a felső utcákból, ahová én már eleve kimerülve érkeztem. Talán errefelé is lakik, és sűrűn megteszi ezt az utat. Kicsit mégis égőnek érzem. Kifogásokat keresek. Picit igazságtalannak is érzem a helyzetet. De hisz az előbb éltem át ugyanezt fordítva, alig tízperce. Van, aki magasabbról indul, van, aki egészen lentről. A világ nem pont ugyanilyen? Csak olykor jóval nagyobb távolságokkal. Sokakat ismerek, akik önhibájukon kívül nálam is jóval lentebbről indultak, vagy jelenleg is ott vannak – anyagilag, fizikailag, lelkileg, szellemileg. És temérdek embert ismerek, akikhez nekem kell nyújtózkodnom, vagy másznom, ha utol akarom érni őket. Vannak problémáim, de sokaknál jobb sorom van, akárhonnan is nézzük. Nem felelősség ez is? Valószínűleg.

Meglátom a nyerget. Kiérek az erdőből. A lánnyal szinte egy időben érek fel. Ő tovább gurul lefelé, én majd a hegyoldalon suhanok végig, de előtte még kiterülök a füves réten. Élvezem a fent kapott szellőt. Van még tovább is, nem messze egy másik csúcs, de most ezt akartam elérni. Itt vagyok.

Már egészen kifújtam magam. Nem messze megáll egy terepjáró. Az erdő elején lehagyott idős hölgy száll ki belőle. Mosolygok, hisz ma már ez a sokadik utalás az életre. Mi sem egyértelműbb: ha végképp belefáradtunk, valamilyen módon jönni fog egy mentőcsónak. Hogy észrevesszük-e, elfogadjuk-e, rajtunk is múlik. Persze néha kellenek az erőpróbák és a saját tapasztalat, olyankor nem mindig van mentőcsónak – így jöttem fel most én is. Máskor meg felháborodottan csodálkozunk, ha valakinek éppen szüksége lenne egyre, de azt látjuk, mégsem kap. Miért?! Ez a legnehezebb talán: észrevenni, hogy néhanapján éppen nekünk kell más mentőövének lennünk.

Hálás vagyok ezért a – minek is nevezhetném? – röp-lelkigyakorlatért. A felfelé út alig volt háromnegyedóra, mégis megkaptam, amire talán éppen szükségem volt…

Felszabadultan indulok el a hegyoldal egyenes turistaútján. Élvezem a fák közül elém táruló látványt. Újra jól esik a tekerés, a légellenállás, élvezem a teleszkóp rugózását, a lánc ropogását és a lehullott levelek rövid táncra perdülését a vékony avarban suhanó kerekeim mellett. Éppen ezért jöttem ide…

A bejegyzés trackback címe:

https://kozonithy.blog.hu/api/trackback/id/tr101352021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

emmausz 2009.09.08. 18:32:45

NA végre! Régóta várom, hogy írj már valamit. Különösen is él bennem leírásod, mert végigcsináltam ugyanezt a hegyi biciklizést magam is. Talán versenybringával. Én ugyanitt gurultam le, a földúton. Ez még ramatyabb volt, mint felfelé. Végig azzal a reális eséllyel kellett számolnom, hogy átbukfencezek az első keréken. Valahogy megúsztam. A szélső házakat elérve meg egy kóbor kutyafalkába ütköztem. talán nem voltak éhesek, mert őket is megúsztam.
Örülök írásodnak, mert jó.
süti beállítások módosítása