Valószínűleg egyikőtök szemében sem újdonság az Erdélyben található szegénység, nyomor és sokhelyütt a rengeteg utcagyerek látványa. Főleg azok számára nem az, akik már voltak a határon túli testvéreinknél meg-megállva egy-egy benzinkútnál tankolni. Sok helyütt ezt a helyet választják az abszolút nincsetelenek, hogy egy kis alamizsnáért, bárminemű élelmiszerért könyörögjenek megállás nélkül. Közülük is azok a legszerencsétlenebbek, akiknek már szüleik sincsenek. Többek között velük foglalkozik minden önkéntes Böjte Csabánál, ahogy Kata is. Neki írta Csaba testvér az alábbi levelet:

Kedves Kata!

Szeretném tiszta szívvel megköszönni mindazt, amit a kis négyéves Lóriért tettél.

A román rendőrök értesítettek, hogy ez a kislány testvéreivel elhagyottan, nagy-nagy nyomorban egy elhagyott teherautóban él. Te éppen önkéntesként nálunk voltál, szó nélkül elmentél a lányok után, mosdattad, fürdetted a februári fagyban összegémberedett, csenevész végtagokat. Szomorúan láttuk, hogy a kis Lóri bice-bóca, egyik lábát éppen csak tudja használni. Te kérés nélkül elhoztad Magyarországra, és kerestél nagylelkű orvosokat, akik megműtötték a kis lábat. Istennek hála, most már gipsz nélkül is szépen ránehezedik a megműtött lábra és jár. Te gyógypedagógus vagy, biztosra veszem, hogy melletted ez a gyermek meggyógyul, elindul az élet útján.

Tudod, én nagyon szeretném látni az arcodat, mikor majd évek múltán ott ülsz mint örömanya fogadott lányod lakodalmán és gyönyörködve szemléled nagyra nőtt szépséged könnyű táncát, szeretett férje karjaiban. Biztos, hogy határtalanul boldog leszel, mert tudod, hogy e vidám fiatal pár önfeledt tánca csak azért lehetséges, mert te a magad nyári vakációjából, annak idején két hónapot ennek a lábnak szenteltél. Igazából a szeretet jóság fogja ott a lakodalmát ülni az önzés és a kapzsiság fölött.

Két hónap, és a fizetség egy kacagva futkorászó gyerek, sok-sok ugróiskola, a többiek közt elvegyülő ballagó diák, szerelmesével kézen fogva sétáló nagylány, és egy szép-szép menyasszonyi tánc, s a ráadás, mit e lány Mennyei Atyja ad, túlcsorduló szeretetében.

És én is itt téblábolok, hogy a magam módján megköszönjem azt, hogy ez az elhagyott emberpalánta elindulhatott. Tudom, hogy nem csak az út porában, hanem az emberré válás, a felelősen gondolkodás, a keresztény szeretet útján is vezeted Lórát. Örömmel hallottam, hogy önkéntes munkádat fel akarod cserélni felelős nevelőanyai állásra az alapítványunknál. Isten hozott a csapatban, és ne feledd, az én mindent köszönő szavamnál sokkal szebb lesz az az önfeledt menyasszonyi tánc. Isten áldjon Kata téged is és a Bethesda Gyermekkórház orvosait is!

Kisebb testvéri szeretettel,
Csaba testvér

(Forrás: Magyar Kurír)

Hogy ez jó hír-e vagy sem? Mindenképpen annak tartom. Számomra mindig is jó hír, ha a mai világban arról hallok, hogy valaki az oly drága idejét és erejét adta másokért, önként. Egyetértek Gandhival, amikor azt mondja, hogy a kereszténységet csak tettekben lehet igazán megélni. Kata és minden önkéntes cselekedete kimeríti ezt. Szeretnék én is ilyen erőssé válni!

Mindenkori "jófejvagyokúgyahogyakarokésneszóljálbe"-típusú fiatalok szórakozása, hogy utcanév-, buszmegálló-, egyéb viszonylat számát jelző- vagy éppen közlekedési táblákat szedjenek szét és tulajdonítsanak el gaz módon, annak ellenére, hogy az tulképpen a nép tulajdona, de legalábbis nem az övék.

A belvárosból hazafelé tekerve a Filatorigát HÉV-megállón keresztül vezet a bringa út. Ma is éppen arról tekeregtem haza, amikor is az első bekezdésben foglaltakat tapasztaltam egy fiú és két leányzó részéről. Nem tudom, minek kellett nekik annyira az a – ha jól vettem ki – bicikli utat jelző tábla, mindenesetre hárman ütötték és vágták (más eszköz nem lévén) egy-egy darab kővel.

No nem akartam én semmi jónak az elrontója lenni, de az ilyet nagyon utálom (főleg, hogy bringa útról van szó, amin így is össze-vissza csámpáznak a lábon járók, pláne akkor, ha az út milyenségére utaló táblákat is eltakarítják, mert nekik az kell), és azt mégjobban, ha kussban maradok. Nekik nem is szóltam be, mert annak nem sok haszna lett volna. Eltűnök és folytatják.

Helyette a kb. száz méterrel távolabbi biztonsági szekrénynek szóltam, aki őszintén kifejezte felém aggodalmát és látszólag nagyon nem örült a hírnek, de közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, mert ő HÉV-securitys, és a tábla nem a BKV tulajdona.

Kérem, hogy akkor szóljon már valaki rendőrnek, mert ez így sehogy sem állapot. Rámutat egyre a távolban, hogy nála próbálkozzak. Próbálkozok. Más dolga van, gyalogos forgalmat irányít (segíti átkelni a szigetlakókat a kétsávos úttesten), szóljak másnak. A többi rendőr még inkább elfoglaltnak látszott. Erre már ideges lettem, de láttam, hogy ebből úgysem lesz semmi. Senkinek nincs ideje három kis hülyére, akik jó két-háromszáz méterrel odébb KRESZ-táblát hasogatnak. Meg idáig már eltelt legalább öt perc. Azóta vagy leszedték, vagy otthagyták kidöntve az egészet.

A legrosszabb talán mégis az volt, hogy az a három idióta magyarul beszélt.

Ciki... De sebaj, bontsuk csak magunkra az országunkat! Ebben jók vagyunk.

Nem igazán nézek TV-t. Max – egészségtelenül – egyedül történő evészeteim közben kapcsolom a dobozt ide-oda. E heti médiával fűszerezett ebédjeim következtetése, hogy irgalmatlan sebességgel húzunk a szellemi nyomor felé:

– A TV2 tegnap 2-kor kezdődő, a legolcsóbb fajtából válogatott silány vígjátéka A háziasszonyok öröme címet viselte. A story valami ilyesmi lehetett (szerencsére csak a legvégét láttam, de ott mindent összefoglaltak): Adott két porszívó gyártó cég. Az egyik azzal termel irgalmatlan profitot, hogy olyan porszívó készülékeket ad el, amelyek a tisztítás mellett maszturbátorként is funkcionálnak. Főműsoridő lévén csak takaró alatt – vagy a kamerával éppenhogy nem mutatva a meztelen igazságot – jelenítették meg, ahogy a két nem megannyi tagja porszívókkal szeretkezik.

A film legvégén a versenyt megnyeri a cég, amelynek vezetője büszkén nyugtázza, hogy ez az új találmány az, amely igazán kimeríti az amerikai alkotmány emberi szabadságra vonatkozó pontjait, hisz most már azt is mi döntjük el, hogy valakivel vagy inkább valamivel szeretkezünk.

Az ámulástól majd kiesett számból az ebéd. Bár nem kéne csodálkoznom, de a trágár Goofie – "Engem nem fognak ezek cseszegetni" – beszólása után ezt még a legkevésbé sem vártam.

Az időpont miatt pedig bármelyik otthon ülő gyerek megnézhette, hiszen papa és mama ilyenkor általában még dolgoznak.

Panaszkodni? Minek? Az eredménye legfeljebb az lenne, hogy két év múlva 5 percre betiltják a TV2 adását. Ki emlékezne már rá?

– A másik gyöngyszemre ma találtam. Nem tudom, mi volt a címe és csak 5-10 percig bírtam. Akkor éppen az volt a történés, hogy a lehető legsilányabb, legolcsóbb poénok közepette egy étterem tulajdonosa meghirdeti tradicionális versenyét pincérei körében, miszerint a nyár végén nyer 10.000 márkát (német film) az a felszolgáló, aki minél több női vendéget tesz a magáévá, hiszen oda (egyszerű kerthelység) a nők többsége csak azé' jár. Majd két sráccal az élen elkezdődik a verseny. Eddig bírtam. És nem mintha szentfiú volnék: aki ismer, tudja... De ez a nylon gagyi még csak "izgalmasnak", poénosnak vagy akármilyen módon érdekfeszítőnek sem volt titulálható.

Ja, a két film korhatára? 12-es karika, de ez nálunk tökéletesen melléklényeg.

Szellemi toprongyokat gyártanak belőlünk, és mi röhögve hagyjuk. Pofán köpjük önmagunkat és még viccesnek is találjuk. Sebaj! Majd a média etet minket és gondolkozik helyettünk.

Ez kell nekünk, ugye? Hát megkapjuk...

Barangoltam

És igen, tegnap hazahozott bringámat ma kétórás javítgatással helyre pofoztam, úgy ahogy (ha értenék hozzá, akkor javítottam volna, kicsinyítő képző nélkül).

És végre nekivághattam. Római Part. Az emberek ömlenek ide-oda, a Duna jobbról nyaldossa a partot a fák között ("de csak lassacskán!"), százméterenként vendéglátóiapri egység, középen a Bibic, (törzshelyünk volt egykor, néhanapján még ma is vissza-visszanézünk), friss sülthal illata terjeng, a kerthelységben olcsó zene szól, a helyi maffia beszedi a védelmi pénzt, balra pedig itt-ott ütött-kopott, de leginkább szétmálló, csónakházra utaló objektumok az egy, max. két éve felhúzott lakóparkok közvetlen társaságában, amelyek komponense mellesleg kiváló fotós téma, csak ne vágjanak hozzád egy repedt evezőt csónakostul...

Elhagyva a Római Partot a csónakházak ugyan megmaradnak, de a lakóparkokat felváltják – egymást is váltogatva – a fényűző, 80-100 milliós bódék és a totál lepusztult, post-nuclear típusú, romos viskók. De már nem figyelek egyikre sem. 16 év alatt megszoktam a társaságukat és már van benne valami megszokott. 90-ben sem nézett ki a vidék sokkal szebben, de a Duna illata és az évről évre romosabb látvány, a fák és az aljnövényzet rendszertelen burjánázása, a játszótér "virágba" borulása, a hintáról lekopott festék, melynek helyét átvette a vörös rozsda – mind "itthoni". Egykor benne ültem és apu lökdöste a hintát, ma már csak a láncokat tartó kampó kunkorodik ki az öntött vas csőből, mint a malac farka. Cseppet sem idegen. Olykor bosszant, ha rágondolok, de szeretem. Szeretek elsétálni vagy elsuhanni mellette. Lenézni arra az ormótlan betonfalra és a mellette álldogáló fára, amelynek árnyékában a kis-, majd pedig a nagyobbik érettségire tanultunk Bálinttal naphosszat, marha erős kávét szürcsölve, olykor egy-egy szál cigit elfüstölve. Vagy csak éjszakába nyúlóan, kutyát sétáltatván találtuk ott magunkat. Közben Lovecraft regényekről vagy egyéb mélyen szántó, néha világmegváltó, máskor csak az osztályt és a sulit kibeszélő, ma már lényegtelennek tűnő témáinkról diskuráltunk. Ha pedig olykor elkúszott egy-egy százméteres luxushajó teljes díszvilágításban, élőzenével a fedélzetén, elképzeltük magunkat rajta: hogy na majd egyszer sznobot játszunk és akkor csak úgy, spontán fel Bécsig és vissza, mert miért ne?

Innen már nincs messze a gát. A levegő szúnyog/köbméter sűrűsége növekszik. Lendületből pont felgurulok. És akkor uccu neki. 1480 méter, viszonylag kátyúmentes aszfalt. Kihasználom. A hátsó váltó egyenként kattan át mindig a következő fogaskerékre. Élvezem. Lehagyom az embereket, majd a futókat és a többi cangást is, csak a blöki miatt lassítok le egyszer. De tovább. Észak felé. Rozsdás tábla jelzi, hogy elhagytam szülővárosomat és innentől már nem érvényes a budapesti bérletem se. Újonnan kiépített bicikli út vezet Szentendréig. Még elhúzok a most épülő körgyűrű dunahídjának talapzatai mellett, de idővel visszakanyarodom. Idáig már ritkán jöttem eddig is.

Hazafelé egy helyen kis betonmagaslatra visz az út meredeken. A tetején megállok és nézem a nap utolsó kis sugarait a budai hegyek völgyein átszűrődve. Az ember általában ilyenkor bosszankodik, hogy nincs nála a fényképezőgép, de ez most egy másik szitu, nem azért vagyok itt. Majd ismét a gát. Nem egy emlékezetes éjszakai beszélgetésünk színtere mellesleg. Visszaemlékszem az egyikre, le is írtam egy fórum "Az élet szép" topicjában anno:

Lemenni a Római partra "Ha végre itt a nyár..." c. sörözésünkre, aztán biciklivel végighúzni a több kilométeres parton, a gát végében leheveredni a köveken, nézni a csillagokat, közben (többnyire) halmazelméletekről "beszélgetni"... persze úgy, hogy egyikünk sem érti, miről beszél, így a lehető legképtelenebb magyarázatokkal alátámasztani érveléseinket, ezért közben szétröhögni a fejünket... a magunkkal hozott iszonyú pocsék pálinkát elégetni, a tüzében legalább másfél percig melegedni. Mindeközben 3 hullócsillagot is látni, amiből az egyik irgalmatlan nagy volt, és azt darabjaira hullani látni miközben végigcikázik az égbolt tetejétől a horizontot megközelítve... Majd fél 2-kor hazaindulni, a gáton, a leglehetetlenebb környezetben ilyenkor bogárral találkozni (Szalontai Laci), de minderre csak kétszáz méter beazonosítási folyamat után ráeszmélni, mindezt ilyen távolságból lekommunikálni, de senkit nem zavarni, mert totál lakatlan terület.
És újból végigszáguldani a már teljesen kihalt Római Parton, utána felmenni a kertvárosig, annak szélén, a főúton szembesávban biciklizni, mert úgysem jön semmi. Végül a házak közötti széles utakon hazamenni...

Végül ma is hazaértem és örülök annak a nyavajás bringának. Mit ki nem hoz az emberből... :)

Más bloggerekhez képest én nem szoktam leírni a napomat. Feleslegesnek tartom. Úgysem olvasná el senki. Aki pedig igen, úgyis megkérdezheti bármikor. De most mégis, csak az estét no:

Sör:
Ákos és Zsuzsi szombaton indulnak egy évre Amerikába tanulni, élni, tapasztalni. Őket búcsúztattuk egy-egy korsó sör és még velem együtt három bogár társaságában. (Ez persze még nem volt olyan spontán.) Zsuzsi, Ákos, vigyázzatok egymásra, magatokra és Amerikára! – szükségük lenne rá.

Ági:
Ezután indulás haza Ritával a 4-6-oson a Wesselényi utcáig. Ott spontán összefutás Ágival, akivel felugrottam Levihez a biciklimért. Azt eltoltam egészen Ágiékig, közben félig bepótoltunk egy sok-sok hónapja húzódó beszélgetést. Folyt. köv.

Sziget:
Végre újra magam alatt érzem a gépet. Jól esett kihalt utcákat keresve próbálgatni, mennyire bírom még feltekerni az átlagosnál nagyobb áttételű első hajtóművet, és élvezni az általam generált ellenszélben száguldást. Elérem a Margit szigeteket, ott le a lejárón, 21-esbe váltva szakítani ketté az előttem csak álló levegőt. Tök egyedül vagyok, a hátam már izzad a táskától. Egyszer csak dobolást hallok, egyre közelebb és közelebb. Sámándobokon ütik a tam-tamot vagy 20-an a fák és a kolostor romjai között.
A Sziget túloldalán komikus esemény: egy nagy hátizsákos, ágról szakadt fiatal srác integet "Ájm szorri!"-t rebegve. Kis kört leírva körülötte megállok. Kétségbe esve kérdezi, hogy hol vannak innét az emberek és miért nem szól a zene. És különben is, ez a Sziget egyáltalán? Megnyugtatom, hogy ne aggódjon, nem fújták le, főleg éreklődés hiányában nem, csak kissé eltévedt. Átkísérem az Árpád-hídon, közben faggatni kezdem: Hollandiából repült ide a Prodigy koncertre, amely banda már kicsi gyerek kora óta a kedvence, mert már a szülei is ezt hallgatták, amióta együtt van a banda. What a wonderful family!
Mellesleg életében először jár Magyarországon, de nagyon tetszik neki, hogy nálunk "magaslati levegő" van. Bambán nézek rá, mondván, hogy alig 100-200 méterrel vagyunk a tengerszint felett, és inkább vagyunk sík vidék, mint csúcsos, de ő rögtön magyarázni kezdi, hogy ezt csak azért mondja, mert ők lejjebb élnek a tengernél, ezért érzi most "fent" magát. Ehhez boldogan hozzá fűzi még, hogy ő úgy tudja, Magyarország szép napos hely, ahol alig esik eső és folyamatos a szánsájning. Lelomboztam.
Aztán sajnos azt is tisztáznunk kellett, hogy Magyarország még-még bizony Európa, sőt Midl-Íszt Juróp, és még véletlenül sem Ázsia. Sőt, Ázsia még nagyon messze van innét, még ha ez Budapest egyes helyein nem is érződik kristály tisztán.
Végül feltettem a Sub Urban Trainünkre és elbúcsúztunk. Azért jó arc volt, csak azt a föcit kéne még erőltetni, bár ránézésre nem abból fog megélni.

34-es:
Ez nem olyan nagy szám. Hazafelé versenyeztem a 34-es busszal. Bár a sofőr erről valszeg nem tudott, végül ő győzött, de ez nem szegte kedvem.

Itthon hidegvizes zuhany (a meleget három napra elzárták), Bernának élmények elmesélése, teám vize forrásban. Megyek is.

Jó éjtet!

Éjszaka van. CNN közvetítést néztem szinkrontolmáccsal az ATV-n(!!!). Libanonból jelentkezett az amerikai hírcsatorna haditudosítója. Elmesélte, hogy ma ki kit merre és hogyan gyilkolt le, de már nem is ez volt a feltűnő. Sokkal inkább az otthoni riporter búcsúzása:

"John, imádkozunk a biztonságotokért! Az Isten óvjon benneteket!"

Erre már valóban felfigyeltem. Idegenül hangzott egy híradó közepén...

Ezután egy Libanonból evakuált család ült be a stúdióba, akik beszámoltak menekülésük egy-egy szakaszáról; elmesélték, ahogy a bombák becsapódásától remegett alattuk a föld és le-leomlottak az elhagyott házak falai. Majd az egész familia egyenként kifejtette, hogy megmenekülésüket egyértelműen Istennek köszönhetik. A riporter egyetértően bólogatott.

Csodálkoztam. Habár közben eszembe jutott, amit egy okos tanárom mesélt, miszerint Amerika akármennyire is a szabadosság világa, szinte nincs ember, aki ne hinné Isten létezését valamilyen formában. Ateisták csak elvétve éldegélnek arrafelé. Az összes dolláron ezt olvassuk: "In God we trust": "Istenben bízunk".

Kíváncsi vagyok, nálunk melyik csatorna híradásában fog ehhez hasonló köszöntés elhangozni bármelyik riporter szájából, és mikor lesz híradás közben élő közvetítés egy olyan családról, akik arról számolnak majd be, hogy életüket csakis Istennek köszönhetik.

Vannak tippjeim.

Ákosra mindig is felnéztem, mint vezetőre, szervező-, illetve rendezőerőre és mint emberre egyaránt. Egyenes jelleme és következetességre törekvése mindig is példaértékű volt számomra.

Ifitáborban rendszeresek a srácok esti mászkálásai, ebből következően néhány vezető éjszakai "pásztorkodása" is (by Gergőcske).
Első éjjel, indulás előtt a kocsiban ülve Ákos csak ennyit kér nagyjából:

Figyeljetek! Ha találunk valakit, bármit is mondunk, bármit is teszünk, csak szeretettel tegyük! Okés? Érezzék, lássák rajtunk, hogy szeretjük és nem bántani akarjuk őket!

...és ezzel Ákos ki is mondta a Bogár emberekhez való hozzáállásának a lényegét.

Tanulásra berendezett életformám mai napján, délután 3-kor végre leültem reggelizni. Ha egyedül végzek tápanyagfelvételt, azt általában a TV előtt teszem, máskor nagyon nem is nézem a dobozt.

A rövid hírek végeztével kapcsolgatni kezdtem. (Találmány No.1: Be kéne szerelni a TV-be egy 5 másodpercenként továbbkapcsoló gépezetet – de ez most melléklényeg) Belenéztem a fociba, megnéztem G. W. Bokor bp-i látogatásának részleteit, végül elértem az RTL Klubhoz. Délutáni mesét adtak. A Goffy-t. Persze nem azt a régi, általunk tíz évvel ezelőtti, hőn szeretett vasárnap délutáni verziót, hanem valami "feljavítottat" – gondolom. Már lőttem is volna tovább, de éppen abban a minutumban konstatáltam a tényt, miszerint olyannyira feljavították és korszerűsítették a mesét, hogy még – a mai 5-10 évesek által is egyre inkább beszélt – szlenget is átvették és beültették. Jó szándékuk megkérdőjelezhetetlen, hisz egész bizonyosan csak érthetőbbé kívánták tenni az adott rész mondanivalóját, pontosabban Goffy-ét, aki mérhetetlen nagy haragját eképpen találta megfogalmazni: "engem bizony nem fognak ezek cseszegetni..."

Meg is akadt a zsömle falatja torkomon történő lefelé haladtában; és elképzeltem, ahogy az ORTT mennyire nem fog szólni ezért egy szót sem.

Szerencsétlen gyermekifjúság. Persze, ez semmiség. Nyugodtan állíthatja a mese szinkronírója, hogy nem ettől a "cseszegetéstől" fog megromlani a felnövekvő nemzedék. Mindenesetre jó nagy cseppet csorgatott a tengerbe...

1. Vátesz és mágus, aki elsőként hiszi Valóságnak az általa beszerzett Információkat, melyekre saját, szuverén Személyiségéből vátesz egy lapáttal.

2. Költő utóda és aláírási joggal bíró helyettese, a valóság pedig szürke, büdös, unalmas hogyishívják, amibe beledöglik az ember, amikor elromlik a tévé.

Czakó Gábor

Nem egy oltári nagy szám, bár, ahogy vesszük. Huszonöt és fél tucat. Pont ennyien nyitották meg az oldalam születése óta, összesen 2177-szer.

Ilyenkor az ember vagy marha büszkén veri a mellét, mert azért 306 fő látogató mégsem annyira semmiség. Há' de nem? Háromszor száz ember (+hat), mennyi már? Egymás mellé állítva képzeld el, vagy egy csoportba rendezve őket... mindjárt más.
Vagy csügged, mert máshol a napilátogatottság ennyi. Hát de istenkém, ha egyszer nem teszek ki bögyös macákat az oldalamra, MÉGIS... mit várok?

Meg aztán, lehetek őszinte is magammal, hiszen ha belegondolok, hogy én milyen arcátlanul nézem mások blogjait: rákattintva, erőteljesen meglendítve a görgetősávot, szememmel végigpásztázva a honlapokat, – amelyek fel-fel tűnnek a frissblogok listájában percekre, hogy aztán úgy hulljanak alá, mint a felrobbant tüzijáték... hisz jön helyette másik, majdhogynem éppen ugyanolyan, csak talán a színe más – nos, akkor már csak remélhetem, hogy a 306-ból legalább egy tucat látogató valóban a tartalom iránti érdeklődéssel tekintett idemázolásaimra.

Mert hát mi is a blog?
Talán inkább úgy kéne kérdezni, hogy "kinek mi?" Úgy hiszem, többeknek egy bennük feszülő, esztétikailag "szép"-nek definiálható, legalább vizuális élményt nyújtó honlapegyveleg-létrehozás. Hogy mi is az a szép? A filó szerint az, ha az egységes egybeesik a jóval és az igazsággal. Ha mindezt barbár módon fogom fel, akkor ki merem mondani, hogy blogom szép: egységesnek egységes; a létrehozása is jó szándékkal történt; és többnyire igazat is igyekszem szólni. No, ezek után mindenki döntse el magában, hogy blogom milyen.
Persze vannak profibbak, akik vagy a vizualitást vagy a texturitást (most egy új szót alkottam?) vagy a kettő elegyét viszik tökéjre. Nem merek azon gondolkodni, hogy én ebből hol és merre tartok, bár vannak sejtéseim... :)

No jó éjszakát!

Büszke vagyok Rád, mert azt hiszem, erősebb vagy annál, mint amilyen erős én voltam ekkor. Büszke vagyok Rád, pedig nyolc évvel idősebb vagyok Nálad, de tizenévesként olyan kitartást mutatsz fel, amilyenre csak kevés felnőtt lenne képes. Büszke vagyok Rád, mert kamaszként nem úgy lépsz egyszerre a többiekkel, ahogy a világ és a társadalom többsége nagy pompával diktálja. Büszke vagyok Rád, mert teljes válszélességgel lépsz előre és előre a tomboló szélviharral szemben. Büszke vagyok Rád, mert a világ nylon kólájával szennyezett folyójában nem vagy hajlandó te is elvegyülni, hanem mindenképp arra törekedsz, hogy megtartsd magad tisztavízű forrásnak. Büszke vagyok Rád, mert osztálytársaid, barátaid és családod hozzáállása ellenére Te kitartasz amellett, amiben hiszel!

Mert bántanak, kigúnyolnak és szavaikkal leköpnek, amiért tizennégy évesként érdekel, olvasod és mindennapod része a Biblia és vasárnap templomba jársz, ahogy a lelkiismereted diktálja. Ha kell, akár egyedül is. Ha pedig megtámadnak ezért, nem jópofizol, nem akarsz félig ide, félig oda állni, hanem hűséges maradsz ahhoz, akiben és amiben hiszel.

Ha úgy vesszük, mártírja vagy a hitednek. Könnyen is beszélek innen, de Te akkor is légy büszke rá; arra, hogy annyi szerencsétlenség, megvetés és kinevetés ellenére mégsem hagyod el! Kereszténységed felvállalása miatt szenvedsz. Sok mártírt ezért egyszerűen megöltek, miután agyon alázták és megkínozták őket. Mert, amikor választaniuk kellett a két lehetséges út között, azt választották, amelyiket most Te is. Ezt a választást minden hívőnek meg kell tennie, amikor olyan környezetbe kerül, ahol kényelmesebb lenne megtagadnia hitét. De ne aggódj! Isten nem felejti el, hogy mellette állsz ki a családod és a környezeted ellenséges hozzáállása mellett is.

Meg aztán, a hit egyfajta célt ad az embernek. Egy irányt, amely szerint rendezett, valami által szabályozott életmódot folytathat. Azoknak, akiknek nincsenek ilyen – akár a hit, akár más elv szerinti – erkölcsi támaszaik, azok szétesettebb életet élnek. Céltalanabbat, mint Te. Nincs egy jól körülírható értékrendszerük, ami szerint berendezhetnék későbbi életüket. Csak máról holnapra élnek. Számukra az egész élet egy sokszor inkább önző, önérdekkel teli nagy buli, amíg csak lehetőségük van rá. Neked viszont lehetőséged van már most egy jó értékrendet magadénak tudni. Olykor szabályoznak a parancsolatok és a lelkiismereted, amelyet Te építgetsz és hangolsz be finoman, de legalább rendszerezettebb, biztosabb életet fogsz élni. Később neked lesz kiegyensúlyozottabb lelkivilágod, Te állsz majd biztosabb talajon lelkileg. Ha kitartasz, ebben biztos vagyok!

Egy dolog mindig jusson az eszedbe, Isten és Te többségben vagytok... Ha mindenki más is körülötted téged támad, mert Isten mellett állsz, Isten és Te akkor is többséget alkottok...