Feltették nekem a kérdést, hogyha katolikus vagyok, sőt egy közösség tagja / vezetője, akkor miért foglalkozok keleti harcművészetekkel?

Abszolút megértem az érdeklődést. Többen is megszokták ezt kérdezni. Sokan még magának a sátánnak is tulajdonítják. Másképp látom.

A mai társadalomban, főleg vallásos körökben az emberek fejében ez él, mikor meghallja a harcművészet szót: "az edzésen bunyó első vérig, annak megtanulása, hogyan kell minél gyorsabban, kegyetlenebbül embert ölni, de legalábbis ártalmatlanná tenni 36 csont eltörése árán. És mindezt a művészet szó mögött."

Nos, a japán, de úgy általában a keleti harcművészetek közel sem ezt jelentik! (japánt űzök, ezért csak arról tudok hitelesebben beszélni, bár a kínai kung-fu sem a fent vázoltakat jelenti) Saját és más emberek viselkedéséből levont tapasztalatom, hogy aki bármilyen japán harcművészetet tanul, alapvetően sokkal nyugodtabb, higgadtabb, megfontoltabb, mint egy átlag ember. Engem az aikido és a ninjutsu technikák gyakorlása rengeteg mindenre megtanított, de legfőképpen arra, hogyan legyek higgadt, nyugodt és türelmes. Hogyan kell továbblépnem az életben felmerülő problémákon. (A ninjutsu jelentése: a türelem, a kitartás útja) De talán megnyugtató válasz a külső szemlélőnek az is, hogy nagyon szigorúan meg kell tanulnunk azt is, hogy ha az utcán vagy bárhol éles helyzetbe kerülünk, akkor a leges és legeslegutolsó megoldásunk a harc. Ezt valamelyest íratlan szabályként mondják el mindenhol, egymástól függetlenül. De talán mindent megmagyaráz egy ősi, japán közmondás, ami nagyjából így hangzik: A legjobb és legbölcsebb harcos a gyakorláson kívül soha nem húzza ki kardját hüvelyéből.

Az agresszív embereket (legalábbis ahova én jártam eddig) azonnal eltiltja minden mester az edzésről. Olyan embereknek nem tanítanak, akiken látszik, hogy csak vissza fognak élni vele. (Sajnálatos, ha van kivétel.)
Aki igazi harcművész, nem is fog visszaélni vele, mert egy igazi harcművész komolyan soha nem henceghet a tudásával, mert az az egyik legnagyobb szégyen.

Kritika még, hogy tele van olyan szellemi tartalmakkal, amik már más vallás gyakorlásának számítanak.

Ezt már inkább el tudom képzelni. Láttam is rá példát harcművészeti bemutatón, főleg shaolin kung-fusoknál, bár azt még nem nevezném a katolikus vallás elárulásának. Mondjuk az én esetemben ettől sem kell félni. Nem szellemvilágot és ehhez hasonlókat viszünk bele. Ezek egyszerű életviteli kérdések: Ne harcolj, csak ha nincs más út ahhoz, hogy egyben maradj. A higgadtságot, (tesi) lazaságot, amit edzésen gyakorlunk, azt használd fel az életben: Fogadj minden problémát higgadtan és rugalmasan. Ne erőlködj azonnal a megoldásán, mert csak vért fogsz izzadni, inkább higgadt fejjel állj neki mindennek (ahogy az edzésen is a gyakorlásnak), végül pedig legyél képes továbblépni.

A harc részét nézve pedig: edzésen nagyon figyelünk arra, hogy ne okozzunk sérüléseket. A kezdők hónapokig csak lassan gyakorolhatnak. Sőt, igazából mindenki csak lassan gyakorolhat, mert gyorsan, kapkodva semmit nem lehet megtanulni. Csak a legjobbak gyorsulhatnak. Persze elkerülhetetlenül előfordulhatnak sérülések, de mindent megteszünk, hogy ne történjenek meg ezek. Amióta ilyeneket tanulok, csak egyszer láttam egy kisebb sérülést, tehát még ez sem olyan jellemző...

Meg aztán ismerek egyházi személyt, aki aikidozni tanul, amelyet az alázat és az ellent nem állás harcművészetének is hívnak, de erről nem most, mert hosszú téma lenne...

Régi, egyszerű szamuráj mondás: