A kiközösített gyereknek van egy igen könnyen észrevehető ismertetőjele: ki van közösítve. Azaz őt választják utoljára a focicsapatba, ő az, akit semmibe vesznek, ha beszélgetés közben rá esik a szó, az ő véleménye a leghasználhatatlanabb – a többiek szemében – még akkor is, ha éppen teljesen igaza van, de mégis milyen ciki már elismerni.
Van több, közvetett ismertetőjele is, nem is könnyű észrevenni ezeket. Az egyik, hogy a kirekesztett egy idő után igen szertelen viselkedésű. A többiek szemében szálka az ilyen. Például – a megaláztatást megelőzendő – nem várja meg, amíg őt közösítik ki, maga vonja ki magát a csoport közös tevékenységéből különböző okokra hivatkozva. Szintén megelőzésként – mondhatni, az esélytelenek nyugalmával – eltávolodik a közösségtől oly módon, hogy különböző ötleteinek megosztását egy idő után berekeszti, nem válaszol a csoportot érintő kérdésekre, legfeljebb ha kérdezik. Vagy éppen a fordítottja történik, ha még nem adta fel azt, hogy őt valaha is meghallgassák: Véleményének meghallgatásáért ilyenkor a végletekig elmegy, közbeszól, bekiabál, hangosabban beszél, mint a többiek, és – ahogy őt elnyomja a csoporttagok összessége – úgy próbál ellenállni ő is. A többieket túlkiabálva küzd meg ötletének megvalósításáért vagy csupán véleményének meghallgatásáért. És még bőven lehetne sorolni a különböző viselkedési mintákat.
Természetesen következetes fegyelmezésre szükség van, nem jó kivételezni vele, mert az csak ront a helyzetén. (Ne feledjük viszont azt sem, hogy a szeretet és az elismerés is szerves részét képezheti a fegyelmezésnek!) De ha a pedagógus ennél a pontnál nem próbál sürgősen a jelenség mögé látni, akkor nemhogy más lesz az illető a szemében, hanem egyenesen rossz. Ezzel máris megbélyegeztük, stigmatizáltuk őt.

De ha igyekszünk a viselkedés mögé látni, rájövünk, hogy nem tudatosan ilyen. Igazából nem célja átvenni a vezetést, nem feltétlenül szeretne domináns lenni. Egyszerűen csak tele van ötletekkel, vagy csupán egy igazi közösség iránti vággyal, amelybe, ha már spontán nem sikerült bekerülnie, hát mesterkélten próbálkozik, általában sikertelenül.
Tehát nem fogadják el őt abban a közegben, ahol a leginkább éli vagy élni szeretné „társadalmi életét”. Ebből következik minden olyan cselekedete, amelyből a csoport csak annyit lát és érez, hogy tolakodni próbál. Pedig ez nem igaz, csak mögé kell nézni tetteinek. A keresett megoldás itt szinte mindig a higgadt, négyszemközti beszélgetés, vagy – ha nem okoz gondot – a csoporttal való beszélgetés a kiközösítésről az illető távollétében, hogy a többiek őszintén kibeszélhessék magukból a dolgot, de őt magát ez ne bántsa. Egy ilyen társalgásban sok olyasmit lehet megtudni, amire nem is gondolnánk, és amik eszközt jelenthetnek a számunkra. (Esetleg egy, a kiközösítésről szóló mese felolvasása segíthet ebben). Így rövid időn belül kiderülhet a kirekesztettség oka.

Minden viselkedésnek van előzménye. Ezt keressük meg elsősorban! Ha négyszemközt tudunk beszélgetni vele – kérdezzük a családja, iskolája és minden más felől, ami őt éri és befolyásolja. De ami talán a legfontosabb: tudatosítsuk magunkban, hogy ő nem rossz. Nem bomlasztani szeretne, és nem is azt akarja, hogy az egész közösség folyton rá figyeljen. Csak ugyanolyan rendes taggá szeretne válni, ahol megbecsülik úgy, mint amennyire a többiek egymást.

A négyszemközti beszélgetés egyik gyümölcse éppen az együtt eltöltött idő. A magát alulértékelőnek sokat jelenthet, ha a csoport vezetője nemcsak az „elfogadottakkal”, hanem vele is törődik, beszélget vele. Ha ez segít, olykor meg is öleli, esetleg felhívja telefonon vagy levelet ír neki. Nem kell rögtön a tárgyra térni („Mi a bajod? Szerinted miért közösítenek ki a többiek?”), és ne is nagyon utaljunk a kirekesztettségére, amíg ő fel nem hozza, mert számára megalázó lehet, hogy ezt mások is látják, nemcsak ő érzi. Ha megbízik bennünk, akkor úgyis hamar kiömlik belőle minden. Ha pedig szerencsénk van, akkor kis rákérdezésekkel megtalálhatjuk a probléma gyökerét. A megoldás pedig innen már a probléma tárgyától függ. Viszont mindig hasznos lehet, ha reális tényekkel bátorítjuk, tehát nem azzal, hogy „de igenis szeret a csoport!”, ha ez nem igaz; hanem igyekszünk kiegyensúlyozni a magáról alkotott kritikus önképet: szembesítsük saját pozitív tulajdonságaival, belső értékeivel! Vegyük észre ezeket a jó tulajdonságokat, és hangsúlyozzuk neki! Erre egyébként mindnyájunknak nagy szüksége van, nemcsak a kiközösített gyerekeknek! A vezető egyik általános feladata pozitív hozzáállásra segíteni a gyerekeket a világhoz, másokhoz, főleg egymáshoz. „Üdvözülésünknek a másik ember nem akadálya, hanem eszköze!” – nagyjából így hangzik az alapigazság ebben az ügyben.