Az elmúlt hetekben felettébb sokat találkozom mind a múltam, mind a jelenem szereplőivel. Azokkal, akik fontosak nekem. Azóta akár egy gyógyszerreklámban: „Amióta a barátaimmal találkozom, jobb a közérzetem”, és nincs kockázat vagy mellékhatás. Továbbá senkit sem kell megkérdezni ennek hatékonyságáról.

Talán már itt egyértelmű, amiről beszélek. De valóban az? Evidens, hogy felemeljük a telefont vagy használatba veszünk bármilyen eszközt abból a célból, hogy elérjünk valakit, csak azért, hogy találkozzunk vele vagy akár csak érdeklődjünk felőle?

Persze! Ki nem teszi?

De nem önérdekből, nem azért mert éppen most nekünk van szükségünk meghallgatásra, beszélgetésre. Hanem csak úgy, hogy valójában neked, mint kezdeményező félnek, fogalmad sincs arról, pontosan miről fog szólni, meddig fog tartani a beszélgetés, mert Rá vagy kíváncsi.

Úgy, hogy a hangsúly a másikon van?

Igen.

Aztán kinek mi a nehezebb. Merthogy itt még nincs vége. Sokat kesergünk azon, hogy nem fogadnak el minket. A generációm egyik leggigászibb problémája a pozitív önértékelés, és a másokban jelenlévő értékek felismerésének a hiánya… Sőt mi több, néha még égő is erről beszélni, vagy nagyon őszinte, mély érzelmi légkör kell hozzá. Pedig a recept egyszerű: Fogadjunk el másokat és idővel mások is elfogadnak minket. Akkor talán majd mi is megelégszünk önmagunkkal.

Ahogy Dosztojevszkij is írja: „Egy embert szeretni azt jelenti, hogy olyannak látjuk, amilyennek Isten gondolta.”

Persze, elsőre nem biztos, hogy menni fog. De ki mondta, hogy minden gyógyszer azonnal hat?

A bejegyzés trackback címe:

https://kozonithy.blog.hu/api/trackback/id/tr1325779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása