(2012-es kiegészítés: Aki abortuszon gondolkodik, vagy ebben a témában szeretne beszélgetni, tanácsot kérni, a következő bejegyzést, pontosabban a kommentárokat ajánlom elolvasásra, amelyeket "válsághelyzetbe" kerültek és a nekik válaszoló anyák, apák, orvosok, más együtt érző és biztató hozzászólók írtak válaszul. Bejelentkezés után bárki hozzászólhat, kérdezhet. Várunk!)

És az ide írt cikk 2006-ból:

Besüt a hold az ablakon
És lelkem húrjait bömbölve tépi
A rettegés.

Arról ír az erdely.ma hírportál (ők a Népújságból idézik), hogy "A rosszul végrehajtott abortuszok évente 68 ezer halálos áldozatot követelnek – mutatta ki egy amerikai kutatócsoport." (a New York-i Guttmacher Intézet csapata)

Ugyanez a csoport 13 fejlődő ország adatai alapján azt is kimutatta, hogy a rosszul végrehajtott műtét miatt 5 millió asszony kerül fertőzéssel vagy egyéb komplikációval kórházba.
(Forrás: BBC News honlapja)

A szakemberek szerint a nem megfelelően végzett abortuszok száma összesen 19 millió körül mozog évente a világon.
(Forrás: Népújság)

Eddig (kis számolással) napi 52 000 magzatgyilkosságnál tartunk, és akkor még nem esett szó egyik hírben sem az utóbbi évek átlag 26 millió^* "megfelelően" végrehajtott abortuszáról...

19 + 26 = 45 millió. Ez napi 123 000 magzatgyilkosságot jelent. Nemde, undorítóan hatalmas szám... Emellett még a naponta éhenhaló gyermekek száma (30 000) is eltörpül.

Van, ahol még a kifejlett embriót is abortálják. Így. (csak erős idegzetűeknek)

Tudom: "túlnépesedés, éhinség, nyomor", meg minden. Elég sok indokot fel szoktak sorolni mellette, de ez akkor is más... Ez akkor sem lehet megoldás... Szépíthetjük akárhogyan, ez gyilkosság, hiszen egy már élő valakit gyilkoltat meg az abortáló! Még akkor is, ha "kegyből" teszi, nehogy nyomorba szülessen. A hajléktalanokat sem lövik fejbe "kegyből"...
(Legfeljebb az egészségügyi okokból végrehajtott abortuszt nem tekintem bűnnek, amikor az orvos megállapítja, hogy mindketten meghalnak, ha nem hajtják végre...)

Te mit gondolsz az abortuszról? Milyen alternatívákat látsz? Komolyan érdekel...

^*(Erről a 26 millióról egyébként csak egy helyen találtam említést (itt), de nem tudom megítélni, hogy mennyire biztos adat, mindenesetre ők is 19 millió nem legális abortuszról beszélnek, ahogy a fent említett kutatók is, és 45 millióról összesen, tehát elképzelhetően tartom, hogy igazat szólnak.)

Az előző post után nem bírom ki.

Anno Domini 1997-2003 között én kezeltem az osztályunk aranyköpés füzeteit. (Már amikor írtunk belé.) Össze is gyűlt pár, persze ha az egészet beollóznám ide, az emberek és a szitu ismerete nélkül nem sokan értenék, ezért csak néhány a teljesség igénye nélkül:

Első nap 10-ben, 3 osztályfőnöki óra:
Ofő: Ez itt a 600-as szint, itt vannak a fiú osztályok. Fönt van a 700-as szint, ott vannak a lányok.
Cs: Jó-jó... Ezt mind értjük, de hol van a dohányzó?

Ofő: A legnagyobb probléma, hogy mindennap találkoznom kell veletek.
Cs: Hát még nekünk…

Biológia:
Tanár (előadás közben): például itt vannak ezek a mikroorgazmusok...

Kémia
T: Hogy hívjuk a szénvegyületeket?
C: (ásítva) MATÁV telefonkártyával...

Ének:
Cs és J a terem leghátsó padjába ülnek.
T: Nem tudtatok volna még messzebb ülni?
J: Sajnos nem!

Töri:
T: Miről volt még híres 1492 Amerika felfedezésén kívül?
Fári: Akkor verték ki az Arabokat.
T: Hát... az a fogalom kicsit mást jelent, de értem mire gondolsz és igazad is van...

Új tanár jön (az osztályban kint van egy Nagy Magyarország térkép)
T: Ti mind hungaristák vagytok?
F (kiakadva a T hülyeségén): Nem... vannak köztünk fasiszták is...

Társadalmi ismeretek:
T: Új cím – Az ösztönök társadalmi megnyilvánulásai...
Osztály: He???
T: Hmmm... Például, hogy nem szarunk az asztalra, az egy ilyen...

T: Hogy lehetne orvosolni a túlnépesedés problémáját?
J (vérszomjasan): …kasza…

Biosz:
T: Mikor írjuk a témazárót? Hétfőn, vagy szerdán?
Osztály: SZERDÁN! Hétfőn józanodunk...

Magyar:
T: A költő, mint felhő, szabadnak, korlátlannak érzi magát…
M: ANARCHISTA!!!

Nyelvtan:
T: A legalsóbb rendű nyelvi jel a „hang”. Mi van e fölött?
Osztály: Szó, szótő, mondat, beszéd stb…
P (félálomban): …szóköz…

Ének:
Tanár: Tomi! Ha 4b az előjegyzés, melyik az utolsóelőtti hang?
Tomi: Őőőő…őőő… szesz…

T: ... ez az egész olyan, hogy ha alkotsz valamit, ami élő...
L: Olyan még nem volt...

Magyar:
T: Hogyan fakasztotta könnyre Ottó Melindát?
P: Könygázzal...

T: Életemben még egyszer sem voltam részeg... de akkor is csak annyira...

Latin: (helyettesítés)
T: Cigarettás barátom, fordítsd le a következő versszakot!
Osztály értetlenül: Melyik...???

A Pázmány bölcsészkaron szinte minden télen már-már várt vendégek a vajszívű egyetemistáktól kolduló kisebb nagyobb kutyákok. Ma meg is jelent az első. Egy marha nagy, szép, sima, sötétbarna szőrű csöppség. A vonatállomáson próbált szerencsét ettől-attól, de senki sem méltatta egy falat kajára és egy simogatásra sem nagyon, ami érthető, hiszen rátapadna arra, aki adna neki. Egy leány mégis megszánta és a kezéből adott a blökinek egy szemet a pogácsájából. A kutya szépen átvette a pogit a szájaval, majd szépen lehejezte a fűre, és buksijával visszahúzódott a már jószívűnek érzett lány mellé, aki simogatni kezdte. A félméter magas dogy ekkor kezdte csak el igazán csóválni a farkát. Bambán néztem rá. Nem sok ilyet láttam még. A kaja nem annyira kellett, mint inkább a "szeretet" kifejezése.

Persze lehet, hogy más van mögötte, a látszat mégis ez volt. És végülis miért ne kérné ő is a jussát a figyelemből?

Hajnali kettő. Lefekszem, de előtte ablaknyitás. Odakinn madarak csiripelnek. Nem egy, több. Sok. Rigók. Pont olyan szépen és pont úgy, ahogy tavasszal pár hétig.

Hétfőn – november közepén – pedig pólóban mentem egyetemre.

Természetősanyánk?! Ez komoly? Vagy csak megerőszakolt az emberiség...?

Kati nagyszerű tettét fedeztem fel a toáletten ücsörögve. Kiragasztott egy történelmi "vonalzót" évszámokkal és világtöris eseményekkel. Azt böngésztem "fogyás" közben, és rádöbbentem, láttam én már ilyet valahol. Méghozzá egyetemista haveroméknál egy kollégiumban valamikor régen, ahol a slozi belseje az éppen aktuális félév anyagaival volt kiplakátolva. Matekosoknak alapképletekkel, bölcsészeknek rövidebb definíciókkal, meghatározásokkal, töriseknek pedig évszámok tömegével. Nem rossz ötlet. Egészséges esetben egy nap legalább egyszer leülnek tanulni az adott anyagrészt, és ha másképp nem, egyszerűen vizuálisan rögzül az anyag... Sőt ha több szakos lakik együtt, akkor betekintést nyerhetnek egymás tudományának alapjaiba is.

Lehet, hogy hamarosan nekiállok és kinyomtatom Max Weber életét, meg az egész család betekintést nyerhet abba, hogy hogyan is állt akkor régen a szociológia a XIX. században.

Már egy jó ideje kitaláltam, hogy háborút indítok a sablonos köszönések és a sokszor csak álérdeklődések ellen. A leszámolást természetesen magamban kell elkezdenem. Arra is gondoltam azért, hogy mi van, ha ez csak az én hisztim és mások vígan elvannak ezekkel. Vagy mi van, ha csak én nem tudok ezekre a sablon kérdésekre megfelelően válaszolni?

Mikre is gondolok?
Hogy vagy? – Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ez sokkal inkább egy pszichológiai kérdés, amire egész egyszerűen nem lehet másképp válaszolni, csak úgy, hogy jól, és barátok között is max annyit, hogy szarul, de büszkén. Engem mégis feledtébb idegesít ez a kérdés, főleg, amikor látom, hogy nem teljes őszinteséggel tették fel, ugyanis mostanában az a kedvelt szórakozásom, hogy amikor megkérdezik, akkor direkt részletesen elkezdem kifejteni, hogy hogy vagyok éppen, kb. milyen egészségügyi megingásaim, illetve megingásnak tűnő tüneteim voltak, vagy elkezdek kitérni a lelkem világára röviden: egyetem, munkahely, ez-az-amaz... Ha a kérdező csillogó szemekkel néz és figyel, akkor nyugtázom a valódi érdeklődését. De amikor közbevág, témát vált, nem rám figyel vagy egyéb jelekből tapasztalom az érdeklődés teljes hiányát, akkor ez utóbbit nyugtázom. Ha közeli barátról van szó, még meg is kérdezem, hogy miért kérdezted, ha nem érdekel? Volt, aki már bevallotta, hogy azért mert így szokás... Aaaaargh!

Sokszor alkalmazom még a Hogy vagy?-ra – amikor nincs kedvem kifejteni hogy létemet – hogy egész egyszerűen kifejtem: utálom ezt a kérdést és inkább másképp kezdjünk el beszélgetni, mielőtt sablon válaszokkal reagálnánk sablonkérdésekre.

Persze... rá is vághatnám egyből, hogy jól, oszt csá, de szívből utálom, ha valaki nem őszinte. (Főleg, ha én nem.)

Mi van veled? Mi újság? Mizu? – Ez a kérdéscsokor üti a Hogy vagy?-ot is. Egyszerűen képtelen vagyok rá megfelelő választ kiizzadni. Itt az esetek 95%-ban közlöm (persze barátságosan), hogy bocsásson meg a drága kérdező, de erre nem tudok megfelelően reagálni. Amikor látom, hogy nem őszinte a kérdés, akkor a Megvagyok-on túl van más alternatíva? Vagy csak egész egyszerűen kezdjem el felsorolni a közelmúltam eseményeit?

Persze legelőször magamban próbálom elindítani a folyamatot, mert a beidegződések hatására még most is többször teszem fel a fenti kérdések valamelyikét naponta. Viszont a törekvés sokat segít abban, hogy mindenkinek igyekezzek személyre szabott kérdést kitalálni.

Pl. ha valakin látom, hogy szarul van egészségileg, akkor egyből arra kérdezek rá, és nem a Hogy vagy?-gyal teszem tönkre. Vagy, ha látom, hogy valaki lelkileg van teljesen kiakadva, akkor előfordul, hogy a Hogy van a lelked? kérdéssel hökkentem meg. Bár aki ismer, az tudja, hogy ez a kérdés nálam mindig őszintén jön. :)

A Mi van veled?-et pedig igyekszem valami aktuálissal megelőzni, de az a legkülönbözőfélébb lehet.

A múlt évben legkevesebb 7 embert adtak el naponta Romániában, akik közül 1 mindig gyermek volt, és akkor ezek csak a hivatalos adatok, ki tudja hányan vannak még. Románia január 1-től EU-s tagország lesz, de az utcán még javában hemzsegnek az utcára kényszerített gyerekek ill. felnőttek, és nem egy ember hal éhen naponta. Ha elutazunk egy erdélyi kis- vagy nagyvárosba, főleg bánya- vagy iparvidékre, akkor láthatjuk, hogy több utcagyerek koldul élelmet és pénzt, mint itthon a fővárosi hajléktalanok összesen. Nagy részük cigány vagy román (nem hivatalos adat, csak saját észrevétel), de magyar is akad köztük bőven.

Sokak még szép, hogy az egyetlen "menekülési útvonaluknak" a szexipart látják. Viszont az már kicsit sok, amikor a szülők a gyereküket adják el, hogy ők maguk a kapott pénzből még egy pár hétig eléljenek, meglegyen a kommersz pálesz és a cigi. Meg EU ide vagy oda, sok nyugat-európai pedofil görény is Románia területére megy kiélni elcsökevényesedett vágyait. És EU ide vagy oda, a román gyermekvédelmi rendszer – mint látatlanban is jól láthatjuk és olvashatjuk itt-ott – javában a béka segge alatt van, de még annál is lejjebb.

Persze az EU is hisztizik. Reméljük, hogy lesz is foganatja! De addig, amíg nincs hatékonyabb intézkedés, mint a hiszti, vagy a román rendőrség jelenlegi ellenállási eredménye, addig az annyit ér, mint kútba esettnek a sajnálkozás.

Idézet az Erdély.ma oldalról:

A romániai emberkereskedelemnek 2005-ben hivatalosan 2551 áldozata volt, köztük 366 gyermek. Az UNICEF képviselője elmondta, hogy a statisztikai adatok csak „a jéghegy csúcsát” mutatják, hiszen a gyermekkereskedelmi ügyekben olykor maguk a szülők is cinkosok, így több esetben nem érkezik hivatalos bejelentés a hatóságokhoz.

A teljes cikk: http://erdely.ma/hirek.php?id=20552

Ne álmodd az életed, éld az álmodat!

„Mi leszel, ha nagy leszel?” – kinek nem tették fel a kérdést ovis vagy kisiskolás korában? Aztán ahogy egyre nagyobbak leszünk, még időszerűbbé válik a kérdés, és már nem csak bájosan mosolyogva mondjuk, hogy fodrász vagy tanító néni, mint anyu, vagy építész, esetleg „számítógépes”, mint apu; hanem igen komolyan el kell gondolkodnunk a jövőn. És nem csak az érettségi évében (vagy azután), már kilencedikben, tizedikben érdemes rágódni a témán. Azt hiszem, ezzel eddig még nem sok újat mondtam, mégis aggasztónak találom a helyzetünket, ha erre a kérdésre várok választ a kortársaimtól vagy a nálam fiatalabbaktól. A válaszok gyakrabban közelítenek a „nem tudom”, „nem értek semmihez”, „mire lennék én jó?”, „nem is érdekel semmi” és a „majd csak lesz valahogy” felé, de konkrétumokról kevésbé szólnak (nagy tisztelője vagyok a kivételnek!). Mintha valami láthatatlan erő szipolyozná ki belőlünk az önbecsülést, a hosszabb távra való előretekintést, az ambíciót, vagy egyszerűbben fogalmazva: a hosszú távú célokat.

Nem érzed úgy, hogy néha csak a céltalanság ölel át? Hogy a leckéket, vagy az egyetemi beadandó dogákat már egyáltalán nem magadért, a jövődért, hanem kötelességből írod? Hogy a tanulás csak a holnapi dolgozatnak, ZH-nak, felelésnek vagy a vizsgának szól, de egy hét múlva már semmi nem marad meg a tanultakból? Hogy tulajdonképpen fogalmad sincs, mire fogod tudni felhasználni mindazt, amit lenyelsz a tankönyvekből és az órai előadásokból? Az előbbi idézetek közül valamelyikben magadra ismertél? Én sokszor igen, de remélem, hogy Te nem! Ha mégis, az valami olyasmit jelent, amit már te is érzel valószínűleg, kisebb-nagyobb mértékben. Lehetséges, hogy céltalanná kezd válni az életed? Ha így is volna, ne marcangold magad, mert nem csak te vagy a felelős a helyzetért, viszont csakis te segíthetsz magadon.

Megoldás is akad, ha keresünk, és jobban szétnézünk a környezetünkben az ismerősök között, akik segíteni tudnak egy-egy távolabbi cél megjelölésében a tanulás, a pályaválasztás vagy a helyes értékrend szerinti élet területén. De akárhogy döntünk is, figyelembe kell vennünk, hogy jól futni csak céllal lehet!

…hallom sok szájból a sokszor teljes őszinteséggel feltett kérdést. Érezni, hogy már javában beindult a suli, közeledünk a negyedévhez. Előjöttek a megoldhatatlannak tűnő problémák: „nem megy a tanulás, semmire sem jó a matek, ahogy a többi sem, megint kiközösítettek valahonnan, mindennek tetejében ronda is vagyok, és különben is, semmi értelme az életemnek!” Azért a többségre talán még nem jellemzők ezek a mondatok, de sokan el-eleresztünk egy-egy ilyen vagy ehhez hasonló kijelentést, és ha szóban talán nem, gondolatainkban szinte már törvényszerűen.

Ha engem kérdeznek efelől, nehéz megfelelő választ találnom. Mély filozófiai vagy teológiai magyarázatokkal nem sokra megyek, hiszen a fiatal kérdezőt ezeknél sokkal életszagúbb, kézelfoghatóbb válaszok érdeklik, amikor ezt kérik: „Mondd meg nekem egészen konkrétan, miért jó bárkinek is, hogy én megszülettem!”

Megannyiszor nekem szegezték már a kérdést velem egykorúak, vagy nálam fiatalabbak, de sokszor csak egy „fogalmam sincs” volt a végeredmény, arra hivatkozva, hogy magam is csak huszonéves vagyok, aki velük együtt rágódik a megoldáson.

Aztán egyszer csak egy ártatlan misén ülve felcsillant a szemem. Hadd osszam meg: Az oly sokszor hallott példabeszéd hangzott el a talentumokról, amelyben egy nagyhatalmú úr különböző összegeket bízott a szolgáira, hogy kamatoztassák azt. Mindegyikük sokszorosát adta vissza az uralkodónak, kivéve egyet, aki elásta a talentumát, és felhasználhatlanul nyújtotta vissza a uraságnak, mire az totál kiakadt rá és elküldte a búsba. (Mt 25,14–30) Sokáig nem értettem ezt a részt, és tulajdonképpen nem is érdekelt annyira. De most szinte a homlokomra csaptam majdnem felkiáltva: „Hisz ez az! Úgy elsiklunk már a részletek fölött, pedig itt van a megoldás az orrunk előtt, csak észre kéne vennünk!”

Azóta volt, hogy már valakinek ezzel adtam vissza az életkedvét: Szerintem – az én hitem szerint – a Teremtő mindnyájunknak különböző értékeket adott más-más mennyiségben, de pont annyit, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki vele sajátmagunkból. Éppen annyit, amennyivel kielégítően tudjuk szolgálni magunkat és a környezetünket. Amennyivel megtalálhatjuk a helyünket a világban. Se többet, se kevesebbet. Olyan pedig még véletlenül sincs, hogy valaki kimaradt volna a teremtés e fázisából, legfeljebb olyan, hogy még nem ismerte fel a leghasznosabb képességeit! Csak nyitva kell tartanunk a szemünket, hogy felismerjük magunkban és embertársainkban is az értékeset! Így máris könnyebb élni és ambíciókat keresni... – szerintem.

Tegnap egy falásra kiolvastam Böjte Csaba Kevesebb pátoszt és több áldozatot című könyvét. Többek között eszméletlen megrendítő emberi sorsokról és a román hatóságok gáncsoskodásáról számol be Csaba testvér. De közel ugyanilyen mennyiségben olvastam a jótetteket, az emberségességet és a jóindulatot leíró fejezeteket is.

Amire rájöttem? Azt hiszem kezd leszűkülni egy körre a "hivatástudatom" (ha lehet ilyenről beszélni), és ez jól eső érzéssel tölt el.

Régóta foglalkozom gyerekekkel, és azt hiszem ebben van valami elhivatottság is, ami tol előre és előre, mert soha nem unom meg. Többen mondták már, hogy a gyerekek az én "utam". Van benne valami. Akkor érzem csak igazán, hogy teszek valami a világért éppen, amikor velük foglalkozom. Akkor érzem magam hasznosnak, különben inkább haszontalannak. Na majd kiderül...

Na ilyet se fizettem még.

Megnyitottam ma neten a számlámat, megjött-e már a 32 rongy havi fixem (diák zsebpénznek nem rossz...) Megjött. Sőt, 234 Ft-ot kamatozott is a pénzem. Jessz! Még hozzáteszek 66-ot és megveszem a menza legolcsóbb levesét... Ja, nem. Bocs, mégsem. 113 Ft-ot kell hozzátennem, mert most látom csak, hogy "Kamatadó (20%)" címen levontak 47 pénzt a kamatomból...

Hínnye! Ezek tényleg nem viccelnek. Kamatozik a pénzem a bankban, de még arról is lenyalják a habot a reformokhoz. Ha még mindig adószedők jönnének behajtani a pénzt, röhögve vágnám hozzájuk, mondván, sörözzétek el!

Na de komolyra ferdítve a szót: Nyaljátok ki!

Közel sem a teljesség igényével írom ezt a postot. Csupán szeretnék egy csekély kis "ízelítőt" adni azokból a szomorú történetekből, amelyeket erdélyi árvaházi gyerekektől vagy a nevelőiktől hallottam. In medias res:

Egy nevelő mesélte, hogy csak az ő "családjában" (egy nevelőre kb. 8-10 gyereket bíznak, ők egy "család") 3 olyan gyermek van, akik azért kerültek oda, mert mindegyikőjük apja felakasztotta magát.

De beszélgettem olyan gyerekkel is, akinek az édesapját a szomszédjuk verte agyon egy baltával az udvarukon.

Egy másikat (most 6 éves) az anyja annak idején napokra bezárta "az ágya alá", és napokig nem kapott se enni, se inni, majd az utcára tették, és csak a túlélési ösztönétől hajtva maradt életben: kukázva gyűjtött kaját magának. Viszont ennek hatására ez a gyerek most a legrendszeretőbb ebben a "családban". A legolcsóbb kaját is kincsként becsüli.

Három testvér pedig azért került be az otthonba, mert az anyjuk otthagyta őket egy pályaudvaron egy lepukkant autóban úgy, hogy az egyikük még csak újszülött volt... Egy hét elteltével tűnt fel valakinek a 3 kisgyerek, aki szólt az illetékes szerveknek.