– A legnagyobb sérülés, ami egy gyereket érhet,ha vágya, hogy szeressék, és szeretetét fogadják el, nem teljesül.

/John Bradshaw/

Életre szóló élményben volt részünk november első hetében a szovátai Szent József Gyermekotthon közel nyolcvan lakójával. Kilencen indultunk útnak, vegyes érdeklődésű egyetemisták, téli szünetünk elején az erdélyi Maros-Torda megyei otthonba közösségépítő foglalkozásokat és lelkigyakorlatot tartani az ott lakó gyerekeknek, fiataloknak. Felejthetetlen volt mindannyiunk számára az ott töltött négy nap már attól a perctől fogva, ahogy átléptük „Csodaország” küszöbét…

…még a fogasig sem jutottunk el, hogy a tizenkét órai utazás után levessük kabátunkat, máris több tucat, csillogó szemű kisgyermek „esett nekünk”, ölelt át és bújt hozzánk a bizalmatlanság legkisebb jelét sem mutatva. Többünk teljesen ismeretlen volt a számukra, mégsem kérdezték, hogy ugyan mi szél hozott minket erre, meddig maradunk és egyáltalán mit akarunk – azonnal bevontak a játékaikba és az énekeikbe. Egy perc sem telt el, és máris birtokba vettek bennünket!

Egyértelmű volt az utalásuk, törődésre vágytak egytől egyig. Nem azért mondom, hozzá szoktunk már ehhez az igényhez a bogártáborokban, de ott is legalább egy-két nap, mire a legközvetlenebb gyermek ilyen őszinte közvetlenséggel megnyílik előttünk, nem tíz másodperc! Mintha sokévnyi elmaradt szülői simogatást szerettek volna percek alatt pótoltatni velünk. Nem is szegültünk ellen nekik, és elmondhatom, hogy ilyen sűrűn még soha nem ölelgettünk emberpalántákat, mint e négy nap során. Az önzetlenül adott szeretetet pedig hatványozottan kaptuk vissza tőlük, amiért örökre hálásak maradunk!

Habár nem csak erről szólt az ottlétünk. A közös programok közül elsőként a mérhetetlenül sok játékot emelem ki, de közel ugyanilyen időmennyiségben hangzottak el a Szentjánosbogárban sokat énekelt dalok is – gitárral, furulyával és szaxofonnal fűszerezve. A lelkigyakorlat alatt sem játszottunk keveset, de nem hiányoztak a lelkünkkel foglalkozó csoportbeszélgetések és a rendhagyó, „bogaras” esti imák sem… :)

Repertoárunk része volt az esti népmesemondás is, amelyet mi játszottunk el nekik nagy nevetések közepette. De hiszen van is min nevetni, ha a mese főhőse egy „félig nyúzott bakkecske”! Aztán a hatalmas-kibálós-gőzkieresztős tábortüzet sem hagyhatom ki a felsorolásból, főleg ha az utána következő, „Ali baba vígan él” nótára történő össztábori estebédre-vonatozásra gondolok vissza…

Mindezen túl meg kell még említenem az első hó ihlette hóemberépítő-versenyt is, amelyek elbírálásakor mindhárom hóemberben sikerült meglátnunk az Alkotók által beléjük lehelt különlegesen szépet, egyedien kiemelkedő tulajdonságot, hiszen ezek megvannak minden embertársunkban, így hóembertársainkban is. Ezért mindhárom csapatot azonos ajándékokkal jutalmaztunk. Az utolsó este fénypontja pedig egy nagy vetélkedő volt sok-sok „édes” nyereménnyel! :)

A kötött programokon kívül szerencsére bőven akadt idő kötetlen beszélgetésekre is azokkal, akik igényelték. A legszívszorítóbb párbeszédem is egy ilyen alkalommal, ebéd után még az asztalnál maradva hangzott el. Egy kisebb társasággal a múltbeli életükről társalogtunk. Maguktól beszéltek a gyerekek, nem kellett noszogatni őket, csak hallgattam a szomorú történeteket. Egy kislány tette fel végül nekem is a kérdést hirtelen:

– … és a nevelő bácsinak van apukája?

– Igen, van – válaszoltam.

– És anyukája?

– Anyukám is van – bólogattam, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint valami kiváltságokban gazdag nemes.

– De jó a nevelő bácsinak! – sóhajtotta, de olyan szívszaggató hangon, hogy akkor és ott bármit megadtam volna, hogy visszakapja a szüleit.

Aztán Futárpostát játszottunk a csoporttal (azaz valaki kitalál egy hosszú, bonyolult mondatot, megsúgja a mellette ülőnek, aki továbbsúgja, majd az utolsó a körben hangosan kimondja, ami eljutott hozzá. Ha már egy tucatnyian játsszák, akkor törvényszerűen eltorzul a mondat, amin nagyokat lehet nevetni.) Viszont ilyen még soha nem történt velem. A mondat révbeért ugyan, de a kör alatt senki nem kuncogott, senki nem kérte, hogy ismételje el az előtte lévő még egyszer. A játékot indító kisfiú szavai pedig a kör végére sem torzultak semmit. Így hangzott: „Tegnap apukám értem jött az autónkkal, és hazavitt a falunkba a családunkhoz…”

Nos, úgy tíz éve nem sírtam már, de ekkor igen közel kerültem a könnyezéshez.

A legtöbb, felénk történő megnyilvánulásukban olyan egyértelműen vágytak a törődésre (legyen az akár csak egy simogatás, egy ölelés vagy egy puszi), hogy azt mi ki sem elégíthetjük soha, legfeljebb enyhíteni tudjuk a szülők hiányából fakadó szeretetéhségüket. Amit tudtunk, megtettük: szerettük őket, ők pedig viszonozták ezt. Isten fizesse!

Mi sem egyértelműbb, hogy még visszatérünk!

ifj. Gyorgyovich Miklós

Információk az Alapítványról: www.devaigyerekek.hu

Bankszámlaszám: 10300002-20145639-00003285

Adószám: 18106802-1-41

Nem régen szerkesztettem egy bejegyzést arról, hogy tavaly 130 motoros látogatott el Dévára Böjte Csaba atyához. El sem tudtam képzelni, mekkora látvány lehetett.

Idén, azaz, most hétvégén túlszárnyalták a tavalyit: közel 400 vasgép boldogította az árvákat és a dévai lakosokat egy fenomenális, nagyjából 2, mások szerint 4-5 km hosszú motoros menettel, és 2.5, más szerint 3-4 millió forint közötti adománnyal. :)
(Majd igyekszem objektivizálni az adatokat.)

A túra fóruma itt vagy itt.

Képek itt.

Indulás Makóról

Itt mi a tankolási sorrend?

Hol a vége?

Vedd lejjebb a volume-t lécci!

Jó arcok

Gyorstalpaló

Mindössze 6 évre ítélte a Fővárosi Ítélőtábla azt az ipsét, aki (5 éve már!!!) brutális bántalmazás és kegyetlen megbecstelenítés útján megölte feleségét. Mindazzal együtt, hogy kiderült, a 25 éves házasságuk alatt többször is bántotta, megverte az asszonyt.

Ilyen büntetőjog mellett mire számítson az (a többnyire gyermek és nő), akit "pusztán" lelki és fizikai terrorban tart egy másik ember saját kénye-kedve szerint???

Elbeszélgettem erről egyszer egy nyomozó barátommal (százados az életvédelmi alosztály, gyilkossági csoportjánál), hiszen több olyan ismerősöm van, akit apja, anyja vagy más ismerőse lelki vagy fizikai terrorban tart. Nagy elégedetlenséggel mondta, hogy sajnos neki is durván megköti a törvény a kezét. Már-már csak akkor avatkozhatnak be, ha vér is folyik. És mint látjuk, akkor sem életfogytiglant kap az illető, hanem 6 rongyos évet...

Itt tartunk, és lassan már én szégyellem magam emiatt.

Nem tudom, ki ez a megélhetési újságírók gyöngye, de hogy egy csepp együttérzés nincs benne, az száz. Ezt találta írni a Híradó.hu-ra:

"A hetvennyolc éves helyi lakos éppen a csapatának szurkolt a Kecskeméti Torna Egylet (KTE) Ferencvárosi Torna Club (FTC) elleni meccsén, amikor szívinfarktust kapott. A helyszínre kiérkező mentők a már nem tudták az idős ember életét megmenteni.
A mérkőzésen a Ferencváros nyolcvan percig emberelőnyben játszott, mégis két pontot vesztett. Az eredmény 2-2 lett."

Mint a vicc, amelyben meghal Kohn. A család kérdezi a helyi lapot, mennyiért lehet apróhírdetést feladni:
– Az első 5 szó ingyen van, csak az azutáni szavakért kell fizetni – válaszolják.
– Rendben, akkor legyen ez: "Meghalt Kohn. Ugyanitt trabant eladó."

Ausztria:
-Igaz-e, hogyha csatlakozunk, újra Monarchia lesz?
-Nem, csak a soproni fogorvosok tartoznak majd osztrák fennhatóság alá.

Belgium:
-Igaz-e, hogy minden belga pedofil vagy sorozatgyilkos?
-Nem, de semmi más említésre méltó nem történik velük.

Dánia:
-Igaz-e, hogy Dánia nagy része legóból épült.
-Nem, de mégis úgy néz ki.

Finnország:
-Vannak-e asztalosok is Finnországban, vagy mindenki telefonszerelő?
-Nem, még vannak asztalosok, akik a Nokia szaunákat gyártják például.

Franciaország:
-Igaz-e, hogy a franciák csak franciául hajlandóak beszélni?
-Nem, de abban sincs sok köszönet, ha a többi nyelven beszélnek.

Görögország:
-Igaz-e, hogy Görögország fovárosa Last minute?
-Nem, de már fontolgatják Athén átkeresztelését.

Hollandia:
Igaz-e, hogy minden holland drogos vagy piroslámpás házban dolgozik?
-Nem. 3% tulipánt termeszt vagy fapapucsot készít.

Írország:
-Igaz-e, hogy az egész ország tök zöld?
-Nem. Az ajtók színesek.

Luxemburg:
-Létezik-e egyáltalán Luxemburg?
-Létezik, de elfér egy tekercs filmen.

Nagy-Britannia:
-Igaz-e, hogy az angolok azért vezetnek a baloldalon, mert állandóan részegek?
-Nem igaz, de csak az okozati összefüggés hiányzik.

Olaszország:
-Igaz-e, hogy az olaszok elhullott macskát tesznek a pizzába?
-Nem igaz. Ők maguk ölik meg.

Portugália:
-Igaz-e, hogy az egyetlen híres portugál is olasz volt?
-Nem igaz. Nem volt híres portugál.

Spanyolország:
-Igaz-e, hogy a polgárháború azért húzódott el olyan sokáig, mert a csapatok minden nap 12-tol 5-ig sziesztáztak?
-Nem, viszont a nok nagy többsége bajuszos.

Svédország:
-Lapra szerelhetoek-e a Grippen vadászgépek?
-Igen, az Ikea-ban a 12B polcon találod meg.

Mi tagadás, sokat szenvedek a bibliaolvasás megoldásával. Sehogy sem akaródzik rávenni magam, hogy levegyem a polcról, s bele-bele olvassak, hogy aztán 5-10 percig elmélkedjek az olvasottakon. Felpörgött életem erre alig ad lehetőséget. Se kedvem, se energiám nem marad rá. Még arra sem, hogy legalább a két perc alatt elolvasható napi evangéliumot fellapozzam.

Kicsit Te is magadra ismertél? Tán furdal a lelkiismereted is, amiért órákat el tudsz tölteni a gép vagy a TV előtt, de erre egy percet sem szánsz? Az enyém furdalt, és ugyan nem kerestem a megoldást, szembejött az magától. Katolikus.hu-ék gondoltak ránk is. Naponta e-mailben küldik el a napi evangéliumot, sőt, egy rövid, egyperces elmélkedést, továbbá egy imát is csatolnak mellé.

Ha Neked is nehezedre esik a Szentírás rendszeres olvasására rávenned magad, rendeld meg a hírlevelet (persze, hogy ingyen!). A következő címen, a lap alján adhatod meg az e-mailed:

http://uj.katolikus.hu/napi_evangelium.html

Valószínűleg egyikőtök szemében sem újdonság az Erdélyben található szegénység, nyomor és sokhelyütt a rengeteg utcagyerek látványa. Főleg azok számára nem az, akik már voltak a határon túli testvéreinknél meg-megállva egy-egy benzinkútnál tankolni. Sok helyütt ezt a helyet választják az abszolút nincsetelenek, hogy egy kis alamizsnáért, bárminemű élelmiszerért könyörögjenek megállás nélkül. Közülük is azok a legszerencsétlenebbek, akiknek már szüleik sincsenek. Többek között velük foglalkozik minden önkéntes Böjte Csabánál, ahogy Kata is. Neki írta Csaba testvér az alábbi levelet:

Kedves Kata!

Szeretném tiszta szívvel megköszönni mindazt, amit a kis négyéves Lóriért tettél.

A román rendőrök értesítettek, hogy ez a kislány testvéreivel elhagyottan, nagy-nagy nyomorban egy elhagyott teherautóban él. Te éppen önkéntesként nálunk voltál, szó nélkül elmentél a lányok után, mosdattad, fürdetted a februári fagyban összegémberedett, csenevész végtagokat. Szomorúan láttuk, hogy a kis Lóri bice-bóca, egyik lábát éppen csak tudja használni. Te kérés nélkül elhoztad Magyarországra, és kerestél nagylelkű orvosokat, akik megműtötték a kis lábat. Istennek hála, most már gipsz nélkül is szépen ránehezedik a megműtött lábra és jár. Te gyógypedagógus vagy, biztosra veszem, hogy melletted ez a gyermek meggyógyul, elindul az élet útján.

Tudod, én nagyon szeretném látni az arcodat, mikor majd évek múltán ott ülsz mint örömanya fogadott lányod lakodalmán és gyönyörködve szemléled nagyra nőtt szépséged könnyű táncát, szeretett férje karjaiban. Biztos, hogy határtalanul boldog leszel, mert tudod, hogy e vidám fiatal pár önfeledt tánca csak azért lehetséges, mert te a magad nyári vakációjából, annak idején két hónapot ennek a lábnak szenteltél. Igazából a szeretet jóság fogja ott a lakodalmát ülni az önzés és a kapzsiság fölött.

Két hónap, és a fizetség egy kacagva futkorászó gyerek, sok-sok ugróiskola, a többiek közt elvegyülő ballagó diák, szerelmesével kézen fogva sétáló nagylány, és egy szép-szép menyasszonyi tánc, s a ráadás, mit e lány Mennyei Atyja ad, túlcsorduló szeretetében.

És én is itt téblábolok, hogy a magam módján megköszönjem azt, hogy ez az elhagyott emberpalánta elindulhatott. Tudom, hogy nem csak az út porában, hanem az emberré válás, a felelősen gondolkodás, a keresztény szeretet útján is vezeted Lórát. Örömmel hallottam, hogy önkéntes munkádat fel akarod cserélni felelős nevelőanyai állásra az alapítványunknál. Isten hozott a csapatban, és ne feledd, az én mindent köszönő szavamnál sokkal szebb lesz az az önfeledt menyasszonyi tánc. Isten áldjon Kata téged is és a Bethesda Gyermekkórház orvosait is!

Kisebb testvéri szeretettel,
Csaba testvér

(Forrás: Magyar Kurír)

Hogy ez jó hír-e vagy sem? Mindenképpen annak tartom. Számomra mindig is jó hír, ha a mai világban arról hallok, hogy valaki az oly drága idejét és erejét adta másokért, önként. Egyetértek Gandhival, amikor azt mondja, hogy a kereszténységet csak tettekben lehet igazán megélni. Kata és minden önkéntes cselekedete kimeríti ezt. Szeretnék én is ilyen erőssé válni!

Mindenkori "jófejvagyokúgyahogyakarokésneszóljálbe"-típusú fiatalok szórakozása, hogy utcanév-, buszmegálló-, egyéb viszonylat számát jelző- vagy éppen közlekedési táblákat szedjenek szét és tulajdonítsanak el gaz módon, annak ellenére, hogy az tulképpen a nép tulajdona, de legalábbis nem az övék.

A belvárosból hazafelé tekerve a Filatorigát HÉV-megállón keresztül vezet a bringa út. Ma is éppen arról tekeregtem haza, amikor is az első bekezdésben foglaltakat tapasztaltam egy fiú és két leányzó részéről. Nem tudom, minek kellett nekik annyira az a – ha jól vettem ki – bicikli utat jelző tábla, mindenesetre hárman ütötték és vágták (más eszköz nem lévén) egy-egy darab kővel.

No nem akartam én semmi jónak az elrontója lenni, de az ilyet nagyon utálom (főleg, hogy bringa útról van szó, amin így is össze-vissza csámpáznak a lábon járók, pláne akkor, ha az út milyenségére utaló táblákat is eltakarítják, mert nekik az kell), és azt mégjobban, ha kussban maradok. Nekik nem is szóltam be, mert annak nem sok haszna lett volna. Eltűnök és folytatják.

Helyette a kb. száz méterrel távolabbi biztonsági szekrénynek szóltam, aki őszintén kifejezte felém aggodalmát és látszólag nagyon nem örült a hírnek, de közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, mert ő HÉV-securitys, és a tábla nem a BKV tulajdona.

Kérem, hogy akkor szóljon már valaki rendőrnek, mert ez így sehogy sem állapot. Rámutat egyre a távolban, hogy nála próbálkozzak. Próbálkozok. Más dolga van, gyalogos forgalmat irányít (segíti átkelni a szigetlakókat a kétsávos úttesten), szóljak másnak. A többi rendőr még inkább elfoglaltnak látszott. Erre már ideges lettem, de láttam, hogy ebből úgysem lesz semmi. Senkinek nincs ideje három kis hülyére, akik jó két-háromszáz méterrel odébb KRESZ-táblát hasogatnak. Meg idáig már eltelt legalább öt perc. Azóta vagy leszedték, vagy otthagyták kidöntve az egészet.

A legrosszabb talán mégis az volt, hogy az a három idióta magyarul beszélt.

Ciki... De sebaj, bontsuk csak magunkra az országunkat! Ebben jók vagyunk.

Nem igazán nézek TV-t. Max – egészségtelenül – egyedül történő evészeteim közben kapcsolom a dobozt ide-oda. E heti médiával fűszerezett ebédjeim következtetése, hogy irgalmatlan sebességgel húzunk a szellemi nyomor felé:

– A TV2 tegnap 2-kor kezdődő, a legolcsóbb fajtából válogatott silány vígjátéka A háziasszonyok öröme címet viselte. A story valami ilyesmi lehetett (szerencsére csak a legvégét láttam, de ott mindent összefoglaltak): Adott két porszívó gyártó cég. Az egyik azzal termel irgalmatlan profitot, hogy olyan porszívó készülékeket ad el, amelyek a tisztítás mellett maszturbátorként is funkcionálnak. Főműsoridő lévén csak takaró alatt – vagy a kamerával éppenhogy nem mutatva a meztelen igazságot – jelenítették meg, ahogy a két nem megannyi tagja porszívókkal szeretkezik.

A film legvégén a versenyt megnyeri a cég, amelynek vezetője büszkén nyugtázza, hogy ez az új találmány az, amely igazán kimeríti az amerikai alkotmány emberi szabadságra vonatkozó pontjait, hisz most már azt is mi döntjük el, hogy valakivel vagy inkább valamivel szeretkezünk.

Az ámulástól majd kiesett számból az ebéd. Bár nem kéne csodálkoznom, de a trágár Goofie – "Engem nem fognak ezek cseszegetni" – beszólása után ezt még a legkevésbé sem vártam.

Az időpont miatt pedig bármelyik otthon ülő gyerek megnézhette, hiszen papa és mama ilyenkor általában még dolgoznak.

Panaszkodni? Minek? Az eredménye legfeljebb az lenne, hogy két év múlva 5 percre betiltják a TV2 adását. Ki emlékezne már rá?

– A másik gyöngyszemre ma találtam. Nem tudom, mi volt a címe és csak 5-10 percig bírtam. Akkor éppen az volt a történés, hogy a lehető legsilányabb, legolcsóbb poénok közepette egy étterem tulajdonosa meghirdeti tradicionális versenyét pincérei körében, miszerint a nyár végén nyer 10.000 márkát (német film) az a felszolgáló, aki minél több női vendéget tesz a magáévá, hiszen oda (egyszerű kerthelység) a nők többsége csak azé' jár. Majd két sráccal az élen elkezdődik a verseny. Eddig bírtam. És nem mintha szentfiú volnék: aki ismer, tudja... De ez a nylon gagyi még csak "izgalmasnak", poénosnak vagy akármilyen módon érdekfeszítőnek sem volt titulálható.

Ja, a két film korhatára? 12-es karika, de ez nálunk tökéletesen melléklényeg.

Szellemi toprongyokat gyártanak belőlünk, és mi röhögve hagyjuk. Pofán köpjük önmagunkat és még viccesnek is találjuk. Sebaj! Majd a média etet minket és gondolkozik helyettünk.

Ez kell nekünk, ugye? Hát megkapjuk...

Barangoltam

És igen, tegnap hazahozott bringámat ma kétórás javítgatással helyre pofoztam, úgy ahogy (ha értenék hozzá, akkor javítottam volna, kicsinyítő képző nélkül).

És végre nekivághattam. Római Part. Az emberek ömlenek ide-oda, a Duna jobbról nyaldossa a partot a fák között ("de csak lassacskán!"), százméterenként vendéglátóiapri egység, középen a Bibic, (törzshelyünk volt egykor, néhanapján még ma is vissza-visszanézünk), friss sülthal illata terjeng, a kerthelységben olcsó zene szól, a helyi maffia beszedi a védelmi pénzt, balra pedig itt-ott ütött-kopott, de leginkább szétmálló, csónakházra utaló objektumok az egy, max. két éve felhúzott lakóparkok közvetlen társaságában, amelyek komponense mellesleg kiváló fotós téma, csak ne vágjanak hozzád egy repedt evezőt csónakostul...

Elhagyva a Római Partot a csónakházak ugyan megmaradnak, de a lakóparkokat felváltják – egymást is váltogatva – a fényűző, 80-100 milliós bódék és a totál lepusztult, post-nuclear típusú, romos viskók. De már nem figyelek egyikre sem. 16 év alatt megszoktam a társaságukat és már van benne valami megszokott. 90-ben sem nézett ki a vidék sokkal szebben, de a Duna illata és az évről évre romosabb látvány, a fák és az aljnövényzet rendszertelen burjánázása, a játszótér "virágba" borulása, a hintáról lekopott festék, melynek helyét átvette a vörös rozsda – mind "itthoni". Egykor benne ültem és apu lökdöste a hintát, ma már csak a láncokat tartó kampó kunkorodik ki az öntött vas csőből, mint a malac farka. Cseppet sem idegen. Olykor bosszant, ha rágondolok, de szeretem. Szeretek elsétálni vagy elsuhanni mellette. Lenézni arra az ormótlan betonfalra és a mellette álldogáló fára, amelynek árnyékában a kis-, majd pedig a nagyobbik érettségire tanultunk Bálinttal naphosszat, marha erős kávét szürcsölve, olykor egy-egy szál cigit elfüstölve. Vagy csak éjszakába nyúlóan, kutyát sétáltatván találtuk ott magunkat. Közben Lovecraft regényekről vagy egyéb mélyen szántó, néha világmegváltó, máskor csak az osztályt és a sulit kibeszélő, ma már lényegtelennek tűnő témáinkról diskuráltunk. Ha pedig olykor elkúszott egy-egy százméteres luxushajó teljes díszvilágításban, élőzenével a fedélzetén, elképzeltük magunkat rajta: hogy na majd egyszer sznobot játszunk és akkor csak úgy, spontán fel Bécsig és vissza, mert miért ne?

Innen már nincs messze a gát. A levegő szúnyog/köbméter sűrűsége növekszik. Lendületből pont felgurulok. És akkor uccu neki. 1480 méter, viszonylag kátyúmentes aszfalt. Kihasználom. A hátsó váltó egyenként kattan át mindig a következő fogaskerékre. Élvezem. Lehagyom az embereket, majd a futókat és a többi cangást is, csak a blöki miatt lassítok le egyszer. De tovább. Észak felé. Rozsdás tábla jelzi, hogy elhagytam szülővárosomat és innentől már nem érvényes a budapesti bérletem se. Újonnan kiépített bicikli út vezet Szentendréig. Még elhúzok a most épülő körgyűrű dunahídjának talapzatai mellett, de idővel visszakanyarodom. Idáig már ritkán jöttem eddig is.

Hazafelé egy helyen kis betonmagaslatra visz az út meredeken. A tetején megállok és nézem a nap utolsó kis sugarait a budai hegyek völgyein átszűrődve. Az ember általában ilyenkor bosszankodik, hogy nincs nála a fényképezőgép, de ez most egy másik szitu, nem azért vagyok itt. Majd ismét a gát. Nem egy emlékezetes éjszakai beszélgetésünk színtere mellesleg. Visszaemlékszem az egyikre, le is írtam egy fórum "Az élet szép" topicjában anno:

Lemenni a Római partra "Ha végre itt a nyár..." c. sörözésünkre, aztán biciklivel végighúzni a több kilométeres parton, a gát végében leheveredni a köveken, nézni a csillagokat, közben (többnyire) halmazelméletekről "beszélgetni"... persze úgy, hogy egyikünk sem érti, miről beszél, így a lehető legképtelenebb magyarázatokkal alátámasztani érveléseinket, ezért közben szétröhögni a fejünket... a magunkkal hozott iszonyú pocsék pálinkát elégetni, a tüzében legalább másfél percig melegedni. Mindeközben 3 hullócsillagot is látni, amiből az egyik irgalmatlan nagy volt, és azt darabjaira hullani látni miközben végigcikázik az égbolt tetejétől a horizontot megközelítve... Majd fél 2-kor hazaindulni, a gáton, a leglehetetlenebb környezetben ilyenkor bogárral találkozni (Szalontai Laci), de minderre csak kétszáz méter beazonosítási folyamat után ráeszmélni, mindezt ilyen távolságból lekommunikálni, de senkit nem zavarni, mert totál lakatlan terület.
És újból végigszáguldani a már teljesen kihalt Római Parton, utána felmenni a kertvárosig, annak szélén, a főúton szembesávban biciklizni, mert úgysem jön semmi. Végül a házak közötti széles utakon hazamenni...

Végül ma is hazaértem és örülök annak a nyavajás bringának. Mit ki nem hoz az emberből... :)