Spontán élmények 2 óra alatt
2006.08.08. 22:54
Más bloggerekhez képest én nem szoktam leírni a napomat. Feleslegesnek tartom. Úgysem olvasná el senki. Aki pedig igen, úgyis megkérdezheti bármikor. De most mégis, csak az estét no:
Sör:
Ákos és Zsuzsi szombaton indulnak egy évre Amerikába tanulni, élni, tapasztalni. Őket búcsúztattuk egy-egy korsó sör és még velem együtt három bogár társaságában. (Ez persze még nem volt olyan spontán.) Zsuzsi, Ákos, vigyázzatok egymásra, magatokra és Amerikára! – szükségük lenne rá.
Ági:
Ezután indulás haza Ritával a 4-6-oson a Wesselényi utcáig. Ott spontán összefutás Ágival, akivel felugrottam Levihez a biciklimért. Azt eltoltam egészen Ágiékig, közben félig bepótoltunk egy sok-sok hónapja húzódó beszélgetést. Folyt. köv.
Sziget:
Végre újra magam alatt érzem a gépet. Jól esett kihalt utcákat keresve próbálgatni, mennyire bírom még feltekerni az átlagosnál nagyobb áttételű első hajtóművet, és élvezni az általam generált ellenszélben száguldást. Elérem a Margit szigeteket, ott le a lejárón, 21-esbe váltva szakítani ketté az előttem csak álló levegőt. Tök egyedül vagyok, a hátam már izzad a táskától. Egyszer csak dobolást hallok, egyre közelebb és közelebb. Sámándobokon ütik a tam-tamot vagy 20-an a fák és a kolostor romjai között.
A Sziget túloldalán komikus esemény: egy nagy hátizsákos, ágról szakadt fiatal srác integet "Ájm szorri!"-t rebegve. Kis kört leírva körülötte megállok. Kétségbe esve kérdezi, hogy hol vannak innét az emberek és miért nem szól a zene. És különben is, ez a Sziget egyáltalán? Megnyugtatom, hogy ne aggódjon, nem fújták le, főleg éreklődés hiányában nem, csak kissé eltévedt. Átkísérem az Árpád-hídon, közben faggatni kezdem: Hollandiából repült ide a Prodigy koncertre, amely banda már kicsi gyerek kora óta a kedvence, mert már a szülei is ezt hallgatták, amióta együtt van a banda. What a wonderful family!
Mellesleg életében először jár Magyarországon, de nagyon tetszik neki, hogy nálunk "magaslati levegő" van. Bambán nézek rá, mondván, hogy alig 100-200 méterrel vagyunk a tengerszint felett, és inkább vagyunk sík vidék, mint csúcsos, de ő rögtön magyarázni kezdi, hogy ezt csak azért mondja, mert ők lejjebb élnek a tengernél, ezért érzi most "fent" magát. Ehhez boldogan hozzá fűzi még, hogy ő úgy tudja, Magyarország szép napos hely, ahol alig esik eső és folyamatos a szánsájning. Lelomboztam.
Aztán sajnos azt is tisztáznunk kellett, hogy Magyarország még-még bizony Európa, sőt Midl-Íszt Juróp, és még véletlenül sem Ázsia. Sőt, Ázsia még nagyon messze van innét, még ha ez Budapest egyes helyein nem is érződik kristály tisztán.
Végül feltettem a Sub Urban Trainünkre és elbúcsúztunk. Azért jó arc volt, csak azt a föcit kéne még erőltetni, bár ránézésre nem abból fog megélni.
34-es:
Ez nem olyan nagy szám. Hazafelé versenyeztem a 34-es busszal. Bár a sofőr erről valszeg nem tudott, végül ő győzött, de ez nem szegte kedvem.
Itthon hidegvizes zuhany (a meleget három napra elzárták), Bernának élmények elmesélése, teám vize forrásban. Megyek is.
Jó éjtet!
In God we trust
2006.07.28. 15:52
Éjszaka van. CNN közvetítést néztem szinkrontolmáccsal az ATV-n(!!!). Libanonból jelentkezett az amerikai hírcsatorna haditudosítója. Elmesélte, hogy ma ki kit merre és hogyan gyilkolt le, de már nem is ez volt a feltűnő. Sokkal inkább az otthoni riporter búcsúzása:
"John, imádkozunk a biztonságotokért! Az Isten óvjon benneteket!"
Erre már valóban felfigyeltem. Idegenül hangzott egy híradó közepén...
Ezután egy Libanonból evakuált család ült be a stúdióba, akik beszámoltak menekülésük egy-egy szakaszáról; elmesélték, ahogy a bombák becsapódásától remegett alattuk a föld és le-leomlottak az elhagyott házak falai. Majd az egész familia egyenként kifejtette, hogy megmenekülésüket egyértelműen Istennek köszönhetik. A riporter egyetértően bólogatott.
Csodálkoztam. Habár közben eszembe jutott, amit egy okos tanárom mesélt, miszerint Amerika akármennyire is a szabadosság világa, szinte nincs ember, aki ne hinné Isten létezését valamilyen formában. Ateisták csak elvétve éldegélnek arrafelé. Az összes dolláron ezt olvassuk: "In God we trust": "Istenben bízunk".
Kíváncsi vagyok, nálunk melyik csatorna híradásában fog ehhez hasonló köszöntés elhangozni bármelyik riporter szájából, és mikor lesz híradás közben élő közvetítés egy olyan családról, akik arról számolnak majd be, hogy életüket csakis Istennek köszönhetik.
Vannak tippjeim.
Csak szeressük őket! Okés?
2006.07.26. 15:51
Ákosra mindig is felnéztem, mint vezetőre, szervező-, illetve rendezőerőre és mint emberre egyaránt. Egyenes jelleme és következetességre törekvése mindig is példaértékű volt számomra.
Ifitáborban rendszeresek a srácok esti mászkálásai, ebből következően néhány vezető éjszakai "pásztorkodása" is (by Gergőcske).
Első éjjel, indulás előtt a kocsiban ülve Ákos csak ennyit kér nagyjából:
Figyeljetek! Ha találunk valakit, bármit is mondunk, bármit is teszünk, csak szeretettel tegyük! Okés? Érezzék, lássák rajtunk, hogy szeretjük és nem bántani akarjuk őket!
...és ezzel Ákos ki is mondta a Bogár emberekhez való hozzáállásának a lényegét.
Bárhogy is nevelünk, bármit is teszünk másokkal, másokért... csak szeressük őket! Okés?A trágár Goffy
2006.06.22. 15:48
Tanulásra berendezett életformám mai napján, délután 3-kor végre leültem reggelizni. Ha egyedül végzek tápanyagfelvételt, azt általában a TV előtt teszem, máskor nagyon nem is nézem a dobozt.
A rövid hírek végeztével kapcsolgatni kezdtem. (Találmány No.1: Be kéne szerelni a TV-be egy 5 másodpercenként továbbkapcsoló gépezetet – de ez most melléklényeg) Belenéztem a fociba, megnéztem G. W. Bokor bp-i látogatásának részleteit, végül elértem az RTL Klubhoz. Délutáni mesét adtak. A Goffy-t. Persze nem azt a régi, általunk tíz évvel ezelőtti, hőn szeretett vasárnap délutáni verziót, hanem valami "feljavítottat" – gondolom. Már lőttem is volna tovább, de éppen abban a minutumban konstatáltam a tényt, miszerint olyannyira feljavították és korszerűsítették a mesét, hogy még – a mai 5-10 évesek által is egyre inkább beszélt – szlenget is átvették és beültették. Jó szándékuk megkérdőjelezhetetlen, hisz egész bizonyosan csak érthetőbbé kívánták tenni az adott rész mondanivalóját, pontosabban Goffy-ét, aki mérhetetlen nagy haragját eképpen találta megfogalmazni: "engem bizony nem fognak ezek cseszegetni..."
Meg is akadt a zsömle falatja torkomon történő lefelé haladtában; és elképzeltem, ahogy az ORTT mennyire nem fog szólni ezért egy szót sem.
Szerencsétlen gyermekifjúság. Persze, ez semmiség. Nyugodtan állíthatja a mese szinkronírója, hogy nem ettől a "cseszegetéstől" fog megromlani a felnövekvő nemzedék. Mindenesetre jó nagy cseppet csorgatott a tengerbe...
Az újságíró
2006.06.17. 15:47
1. Vátesz és mágus, aki elsőként hiszi Valóságnak az általa beszerzett Információkat, melyekre saját, szuverén Személyiségéből vátesz egy lapáttal.
2. Költő utóda és aláírási joggal bíró helyettese, a valóság pedig szürke, büdös, unalmas hogyishívják, amibe beledöglik az ember, amikor elromlik a tévé.
Czakó Gábor
306
2006.06.02. 15:46
Nem egy oltári nagy szám, bár, ahogy vesszük. Huszonöt és fél tucat. Pont ennyien nyitották meg az oldalam születése óta, összesen 2177-szer.
Ilyenkor az ember vagy marha büszkén veri a mellét, mert azért 306 fő látogató mégsem annyira semmiség. Há' de nem? Háromszor száz ember (+hat), mennyi már? Egymás mellé állítva képzeld el, vagy egy csoportba rendezve őket... mindjárt más.
Vagy csügged, mert máshol a napilátogatottság ennyi. Hát de istenkém, ha egyszer nem teszek ki bögyös macákat az oldalamra, MÉGIS... mit várok?
Meg aztán, lehetek őszinte is magammal, hiszen ha belegondolok, hogy én milyen arcátlanul nézem mások blogjait: rákattintva, erőteljesen meglendítve a görgetősávot, szememmel végigpásztázva a honlapokat, – amelyek fel-fel tűnnek a frissblogok listájában percekre, hogy aztán úgy hulljanak alá, mint a felrobbant tüzijáték... hisz jön helyette másik, majdhogynem éppen ugyanolyan, csak talán a színe más – nos, akkor már csak remélhetem, hogy a 306-ból legalább egy tucat látogató valóban a tartalom iránti érdeklődéssel tekintett idemázolásaimra.
Mert hát mi is a blog?
Talán inkább úgy kéne kérdezni, hogy "kinek mi?" Úgy hiszem, többeknek egy bennük feszülő, esztétikailag "szép"-nek definiálható, legalább vizuális élményt nyújtó honlapegyveleg-létrehozás. Hogy mi is az a szép? A filó szerint az, ha az egységes egybeesik a jóval és az igazsággal. Ha mindezt barbár módon fogom fel, akkor ki merem mondani, hogy blogom szép: egységesnek egységes; a létrehozása is jó szándékkal történt; és többnyire igazat is igyekszem szólni. No, ezek után mindenki döntse el magában, hogy blogom milyen.
Persze vannak profibbak, akik vagy a vizualitást vagy a texturitást (most egy új szót alkottam?) vagy a kettő elegyét viszik tökéjre. Nem merek azon gondolkodni, hogy én ebből hol és merre tartok, bár vannak sejtéseim... :)
No jó éjszakát!
Büszke vagyok Rád!
2006.06.01. 15:44
Büszke vagyok Rád, mert azt hiszem, erősebb vagy annál, mint amilyen erős én voltam ekkor. Büszke vagyok Rád, pedig nyolc évvel idősebb vagyok Nálad, de tizenévesként olyan kitartást mutatsz fel, amilyenre csak kevés felnőtt lenne képes. Büszke vagyok Rád, mert kamaszként nem úgy lépsz egyszerre a többiekkel, ahogy a világ és a társadalom többsége nagy pompával diktálja. Büszke vagyok Rád, mert teljes válszélességgel lépsz előre és előre a tomboló szélviharral szemben. Büszke vagyok Rád, mert a világ nylon kólájával szennyezett folyójában nem vagy hajlandó te is elvegyülni, hanem mindenképp arra törekedsz, hogy megtartsd magad tisztavízű forrásnak. Büszke vagyok Rád, mert osztálytársaid, barátaid és családod hozzáállása ellenére Te kitartasz amellett, amiben hiszel!
Mert bántanak, kigúnyolnak és szavaikkal leköpnek, amiért tizennégy évesként érdekel, olvasod és mindennapod része a Biblia és vasárnap templomba jársz, ahogy a lelkiismereted diktálja. Ha kell, akár egyedül is. Ha pedig megtámadnak ezért, nem jópofizol, nem akarsz félig ide, félig oda állni, hanem hűséges maradsz ahhoz, akiben és amiben hiszel.
Ha úgy vesszük, mártírja vagy a hitednek. Könnyen is beszélek innen, de Te akkor is légy büszke rá; arra, hogy annyi szerencsétlenség, megvetés és kinevetés ellenére mégsem hagyod el! Kereszténységed felvállalása miatt szenvedsz. Sok mártírt ezért egyszerűen megöltek, miután agyon alázták és megkínozták őket. Mert, amikor választaniuk kellett a két lehetséges út között, azt választották, amelyiket most Te is. Ezt a választást minden hívőnek meg kell tennie, amikor olyan környezetbe kerül, ahol kényelmesebb lenne megtagadnia hitét. De ne aggódj! Isten nem felejti el, hogy mellette állsz ki a családod és a környezeted ellenséges hozzáállása mellett is.
Meg aztán, a hit egyfajta célt ad az embernek. Egy irányt, amely szerint rendezett, valami által szabályozott életmódot folytathat. Azoknak, akiknek nincsenek ilyen – akár a hit, akár más elv szerinti – erkölcsi támaszaik, azok szétesettebb életet élnek. Céltalanabbat, mint Te. Nincs egy jól körülírható értékrendszerük, ami szerint berendezhetnék későbbi életüket. Csak máról holnapra élnek. Számukra az egész élet egy sokszor inkább önző, önérdekkel teli nagy buli, amíg csak lehetőségük van rá. Neked viszont lehetőséged van már most egy jó értékrendet magadénak tudni. Olykor szabályoznak a parancsolatok és a lelkiismereted, amelyet Te építgetsz és hangolsz be finoman, de legalább rendszerezettebb, biztosabb életet fogsz élni. Később neked lesz kiegyensúlyozottabb lelkivilágod, Te állsz majd biztosabb talajon lelkileg. Ha kitartasz, ebben biztos vagyok!
Egy dolog mindig jusson az eszedbe, Isten és Te többségben vagytok... Ha mindenki más is körülötted téged támad, mert Isten mellett állsz, Isten és Te akkor is többséget alkottok...
Nem. Sajnos egyáltalán nem adnak "annyian". Annál jóval kevesebben vannak azok, akik bevállalják a tűt a másik emberért, mint amennyi elég lenne. Ma is vér hiány van, azaz a biztonságos szint alá süllyedt a vértartalék mennyisége kórházainkban, habár ez egyáltalán nem ritka esemény Magyarországon...
A tű láttán betoji az ember. Nos igen, szúr egy kicsit, sőt, még kicsit kényelmetlen is lehet. Éééééés?
Akárhogy is, vérünk életet ment minden esetben. De ezt nem is ecsetelem tovább, mindenki tudja, hogy ha valahol vérre van szükség, de nincs, ott már élet függ tőlünk.
Iszonyúan idegesít az az idióta emberi hozzáállás, amely azt mondatja velünk minden ilyen helyzetben, mikor adnunk kéne magunkból, az energiánkból: "miért pont én?".
Tipikus emberi "gondolkodás": ha nem látom konkrétan azt, akin vagy amin segítek, akkor már bele sem kezdek, mert nincs közvetlen hasznom belőle, anonim lesz az egész, nem fog hozzám elérni soha annak a hálája, akin segítettem. Szóval nem éri meg! A tudat nem elég?
Cigaretta, sör, csoki stb vs. Lutra
2006.05.09. 15:41
No, erre már felfigyeltem, és igyekeztem kikandikálni az anyuka mögül, hogy ránézzek a futószalagra, mik is lehetnek fontosabbak egy gyermek olvasnivalójánál. Hat doboz cigaretta, néhány üveg sör, nagyjából ugyanennyi csoki és még egy-két apróság… Fekete István Lutrája már nem fért bele a költségvetésbe, túl sokba volt a családnak a kislány önként vállalt művelődése.
A megnyugtatás végett azért azt is leírom, hogy a lány sem volt gyenge akaratú, és mint kisgyermek a kiszemelt édességet, ő is bekönyörögte leendő olvasmányát a kosárba.
Görgényi Tamás: Híradó
2006.05.02. 19:41
Kibékültek a csillagok a végtelen éggel
Szeretlek
A világegyetem ma nem tágul tovább
Találkoztak a párhuzamosok
Isten beismerte saját létét
Nem fázom már a lelkedben
Elfogadjuk egymást?
2006.04.28. 19:39
Az ember hajlamos inkább a másik hibáira felfigyelni, amitől könnyen kialakul egy kezdeti bizalmatlanság, az pedig hatással lehet a további kapcsolatra, ha megmarad egyáltalán. Bár nem kérte, nem is pumpálta senki senkibe, mégis a Szentjánosbogarak izmosodó közösségében olyan hallgatólagos megállapodás született, miszerint amennyire csak tőlünk telik, kölcsönösen olyannak fogadjuk el egymást, amilyenek vagyunk. Ez a közvetlenség és nyitottság, őszinte érdeklődés a másik iránt, a feltétlen bizalom és a kezdeményező készség tette könnyűvé, hogy bálokon, táborokban – és aztán bárhol az életben – bátran és minden feszengés nélkül képesek legyünk megszólítani egymást, bevonni a beszélgetésbe a másikat. Hogy sose érezze egyedül magát senki közöttünk. Ha pedig mégis rosszat tapasztalunk, nem felesleges szidással, saját igazunk hangsúlyozásával oldjuk meg a felmerülő problémát, hanem asszertíven, az arany középutat, a kompromisszumot keresve, a másik gondolatmenetét is átgondolva.
Valahol ezt neveztük el családiasan, egy szóba sűrítve bogár-feelingnek, bogár-életérzésnek.
Szívből kívánom, hogy Isten, aki a legjobban, mindennél és mindenkinél jobban ismer minket, segítsen felismerni a magunkban és az egymásban rejlő minden értéket és jót! Isten nem teremt csak úgy, hobbiból, nem teremt hiába, nem teremt tévedésből. Tudta, hogy leszünk, számolt velünk! Akarta, hogy legyünk! Éppen ez a legcsodálatosabb az egész teremtésben, hogy Isten minden embernek ezt mondta és mondja folyamatosan: „Jó, hogy vagy! Akarom, hogy legyél!”, és ez ránk is vonatkozik! Csak meg kell hallani, ha nem is mindig sikerül! Bízzunk Benne… bízzunk egymásban!
Kézmenéses család
2006.04.23. 11:38
Katit folyton látom, miközben ezres byte nagyságú leveleket pötyög be autodidakta módon tanult gépírás képességével. Nem is oktalanul kételkedtem igazában, amikor "csak ötpercre" ült le a számítógépem elé megfogalmazni egy-egy szösszenetet a "hogy vagy? én így és így" témakörben. A többi levélről nem is beszélve, ahol már meg-megmagyaráznia is kellett gondolom.
Apunak sok éve hivatása, hogy ülljön a kocka előtt és Távlatokban gondolkodva folyton kifejtsen, kommentáljon, cikkezzen, karcoljon, de többnyire korrektúrázzon, olvasószerkesszen.
Ha pedig valaki a könyvszakmában, folyton írók sokasága és betűk milliói között dolgozik, mégha nem is íróként, de egy könyvkiadó koordinátoraként, szebbik megnevezésben irodavezetőjeként, akkor nem csodálkozhatunk, ha Anyura is rájön a "magamból kiírhatnék..."
Jómagam pedig... erről már írtam itt és itt. Újságírósdit végeztem és azt is játszom Nagybetűs Élet társasjátékunkban. Én vagyok a fekete bábu... :) De valamelyest tényleg. Apu már kamaszként Mikes Kelemen reinkarnációnak gondolt, mert 16 éves koromtól kezdve – midőn megvettem életem első modemét – sok-sok ezer e-mailt írtam meg a DrótPostaGalambon. A legtöbbet 16-19 között kb. Ettől függetlenül nem érzem a vénát. Tanultam az újságírást, a sajtóműfajokat, hogy melyikbe mit szabad és mit nem. De a szókincs sosem hevült túl, írás közben szinte még egyszer sem csapott "agyon" a flow állapota. Kezdő vagyok a témában, aki elgondolja, hogy mit cselekszik, aztán igyekszik megtenni. Nem úgy, mint a haladó, aki kigondolja, s azzal egyidőben teszi. Vagy éppen a mester, aki cselekszik, aztán végiggondolja, hogy mit is művelt.
Nos, így jött egyszer a felfedezés, a blog, amelynek vásznán minden kézmenéses kedvére festhet akár művészi precizitással, vagy akár csak úgy festegethet kedvére, esetleg bíbelődve pingálhat vagy maszatolhat, loccsanthat színeset, fekete-fehéret és szürkét. Nohát hajrá!
192 720
2006.04.23. 00:36
Ez persze semmit nem jelent, csak érdekes adatok tényváladéka.
Többek között azé, hogy életem legnagyobb versenyét már megnyertem.
Több millióan versenyeztünk. A tét az életünk volt.
Én nyertem!
Jó éjt! :)
A kirekesztett gyerek
2006.04.22. 19:35
Van több, közvetett ismertetőjele is, nem is könnyű észrevenni ezeket. Az egyik, hogy a kirekesztett egy idő után igen szertelen viselkedésű. A többiek szemében szálka az ilyen. Például – a megaláztatást megelőzendő – nem várja meg, amíg őt közösítik ki, maga vonja ki magát a csoport közös tevékenységéből különböző okokra hivatkozva. Szintén megelőzésként – mondhatni, az esélytelenek nyugalmával – eltávolodik a közösségtől oly módon, hogy különböző ötleteinek megosztását egy idő után berekeszti, nem válaszol a csoportot érintő kérdésekre, legfeljebb ha kérdezik. Vagy éppen a fordítottja történik, ha még nem adta fel azt, hogy őt valaha is meghallgassák: Véleményének meghallgatásáért ilyenkor a végletekig elmegy, közbeszól, bekiabál, hangosabban beszél, mint a többiek, és – ahogy őt elnyomja a csoporttagok összessége – úgy próbál ellenállni ő is. A többieket túlkiabálva küzd meg ötletének megvalósításáért vagy csupán véleményének meghallgatásáért. És még bőven lehetne sorolni a különböző viselkedési mintákat.
Természetesen következetes fegyelmezésre szükség van, nem jó kivételezni vele, mert az csak ront a helyzetén. (Ne feledjük viszont azt sem, hogy a szeretet és az elismerés is szerves részét képezheti a fegyelmezésnek!) De ha a pedagógus ennél a pontnál nem próbál sürgősen a jelenség mögé látni, akkor nemhogy más lesz az illető a szemében, hanem egyenesen rossz. Ezzel máris megbélyegeztük, stigmatizáltuk őt.
De ha igyekszünk a viselkedés mögé látni, rájövünk, hogy nem tudatosan ilyen. Igazából nem célja átvenni a vezetést, nem feltétlenül szeretne domináns lenni. Egyszerűen csak tele van ötletekkel, vagy csupán egy igazi közösség iránti vággyal, amelybe, ha már spontán nem sikerült bekerülnie, hát mesterkélten próbálkozik, általában sikertelenül.
Tehát nem fogadják el őt abban a közegben, ahol a leginkább éli vagy élni szeretné „társadalmi életét”. Ebből következik minden olyan cselekedete, amelyből a csoport csak annyit lát és érez, hogy tolakodni próbál. Pedig ez nem igaz, csak mögé kell nézni tetteinek. A keresett megoldás itt szinte mindig a higgadt, négyszemközti beszélgetés, vagy – ha nem okoz gondot – a csoporttal való beszélgetés a kiközösítésről az illető távollétében, hogy a többiek őszintén kibeszélhessék magukból a dolgot, de őt magát ez ne bántsa. Egy ilyen társalgásban sok olyasmit lehet megtudni, amire nem is gondolnánk, és amik eszközt jelenthetnek a számunkra. (Esetleg egy, a kiközösítésről szóló mese felolvasása segíthet ebben). Így rövid időn belül kiderülhet a kirekesztettség oka.
Minden viselkedésnek van előzménye. Ezt keressük meg elsősorban! Ha négyszemközt tudunk beszélgetni vele – kérdezzük a családja, iskolája és minden más felől, ami őt éri és befolyásolja. De ami talán a legfontosabb: tudatosítsuk magunkban, hogy ő nem rossz. Nem bomlasztani szeretne, és nem is azt akarja, hogy az egész közösség folyton rá figyeljen. Csak ugyanolyan rendes taggá szeretne válni, ahol megbecsülik úgy, mint amennyire a többiek egymást.
A négyszemközti beszélgetés egyik gyümölcse éppen az együtt eltöltött idő. A magát alulértékelőnek sokat jelenthet, ha a csoport vezetője nemcsak az „elfogadottakkal”, hanem vele is törődik, beszélget vele. Ha ez segít, olykor meg is öleli, esetleg felhívja telefonon vagy levelet ír neki. Nem kell rögtön a tárgyra térni („Mi a bajod? Szerinted miért közösítenek ki a többiek?”), és ne is nagyon utaljunk a kirekesztettségére, amíg ő fel nem hozza, mert számára megalázó lehet, hogy ezt mások is látják, nemcsak ő érzi. Ha megbízik bennünk, akkor úgyis hamar kiömlik belőle minden. Ha pedig szerencsénk van, akkor kis rákérdezésekkel megtalálhatjuk a probléma gyökerét. A megoldás pedig innen már a probléma tárgyától függ. Viszont mindig hasznos lehet, ha reális tényekkel bátorítjuk, tehát nem azzal, hogy „de igenis szeret a csoport!”, ha ez nem igaz; hanem igyekszünk kiegyensúlyozni a magáról alkotott kritikus önképet: szembesítsük saját pozitív tulajdonságaival, belső értékeivel! Vegyük észre ezeket a jó tulajdonságokat, és hangsúlyozzuk neki! Erre egyébként mindnyájunknak nagy szüksége van, nemcsak a kiközösített gyerekeknek! A vezető egyik általános feladata pozitív hozzáállásra segíteni a gyerekeket a világhoz, másokhoz, főleg egymáshoz. „Üdvözülésünknek a másik ember nem akadálya, hanem eszköze!” – nagyjából így hangzik az alapigazság ebben az ügyben.
Harcművészet – miért?
2006.04.19. 19:32
Abszolút megértem az érdeklődést. Többen is megszokták ezt kérdezni. Sokan még magának a sátánnak is tulajdonítják. Másképp látom.
A mai társadalomban, főleg vallásos körökben az emberek fejében ez él, mikor meghallja a harcművészet szót: "az edzésen bunyó első vérig, annak megtanulása, hogyan kell minél gyorsabban, kegyetlenebbül embert ölni, de legalábbis ártalmatlanná tenni 36 csont eltörése árán. És mindezt a művészet szó mögött."
Nos, a japán, de úgy általában a keleti harcművészetek közel sem ezt jelentik! (japánt űzök, ezért csak arról tudok hitelesebben beszélni, bár a kínai kung-fu sem a fent vázoltakat jelenti) Saját és más emberek viselkedéséből levont tapasztalatom, hogy aki bármilyen japán harcművészetet tanul, alapvetően sokkal nyugodtabb, higgadtabb, megfontoltabb, mint egy átlag ember. Engem az aikido és a ninjutsu technikák gyakorlása rengeteg mindenre megtanított, de legfőképpen arra, hogyan legyek higgadt, nyugodt és türelmes. Hogyan kell továbblépnem az életben felmerülő problémákon. (A ninjutsu jelentése: a türelem, a kitartás útja) De talán megnyugtató válasz a külső szemlélőnek az is, hogy nagyon szigorúan meg kell tanulnunk azt is, hogy ha az utcán vagy bárhol éles helyzetbe kerülünk, akkor a leges és legeslegutolsó megoldásunk a harc. Ezt valamelyest íratlan szabályként mondják el mindenhol, egymástól függetlenül. De talán mindent megmagyaráz egy ősi, japán közmondás, ami nagyjából így hangzik: A legjobb és legbölcsebb harcos a gyakorláson kívül soha nem húzza ki kardját hüvelyéből.
Az agresszív embereket (legalábbis ahova én jártam eddig) azonnal eltiltja minden mester az edzésről. Olyan embereknek nem tanítanak, akiken látszik, hogy csak vissza fognak élni vele. (Sajnálatos, ha van kivétel.)
Aki igazi harcművész, nem is fog visszaélni vele, mert egy igazi harcművész komolyan soha nem henceghet a tudásával, mert az az egyik legnagyobb szégyen.
Kritika még, hogy tele van olyan szellemi tartalmakkal, amik már más vallás gyakorlásának számítanak.
Ezt már inkább el tudom képzelni. Láttam is rá példát harcművészeti bemutatón, főleg shaolin kung-fusoknál, bár azt még nem nevezném a katolikus vallás elárulásának. Mondjuk az én esetemben ettől sem kell félni. Nem szellemvilágot és ehhez hasonlókat viszünk bele. Ezek egyszerű életviteli kérdések: Ne harcolj, csak ha nincs más út ahhoz, hogy egyben maradj. A higgadtságot, (tesi) lazaságot, amit edzésen gyakorlunk, azt használd fel az életben: Fogadj minden problémát higgadtan és rugalmasan. Ne erőlködj azonnal a megoldásán, mert csak vért fogsz izzadni, inkább higgadt fejjel állj neki mindennek (ahogy az edzésen is a gyakorlásnak), végül pedig legyél képes továbblépni.
A harc részét nézve pedig: edzésen nagyon figyelünk arra, hogy ne okozzunk sérüléseket. A kezdők hónapokig csak lassan gyakorolhatnak. Sőt, igazából mindenki csak lassan gyakorolhat, mert gyorsan, kapkodva semmit nem lehet megtanulni. Csak a legjobbak gyorsulhatnak. Persze elkerülhetetlenül előfordulhatnak sérülések, de mindent megteszünk, hogy ne történjenek meg ezek. Amióta ilyeneket tanulok, csak egyszer láttam egy kisebb sérülést, tehát még ez sem olyan jellemző...
Meg aztán ismerek egyházi személyt, aki aikidozni tanul, amelyet az alázat és az ellent nem állás harcművészetének is hívnak, de erről nem most, mert hosszú téma lenne...
Régi, egyszerű szamuráj mondás:
Amit meg kell inni, meg kell inni.
Amit meg kell tenni, meg kell tenni.
Ha meg kell halni, hát meg kell halni.