…hallom sok szájból a sokszor teljes őszinteséggel feltett kérdést. Érezni, hogy már javában beindult a suli, közeledünk a negyedévhez. Előjöttek a megoldhatatlannak tűnő problémák: „nem megy a tanulás, semmire sem jó a matek, ahogy a többi sem, megint kiközösítettek valahonnan, mindennek tetejében ronda is vagyok, és különben is, semmi értelme az életemnek!” Azért a többségre talán még nem jellemzők ezek a mondatok, de sokan el-eleresztünk egy-egy ilyen vagy ehhez hasonló kijelentést, és ha szóban talán nem, gondolatainkban szinte már törvényszerűen.

Ha engem kérdeznek efelől, nehéz megfelelő választ találnom. Mély filozófiai vagy teológiai magyarázatokkal nem sokra megyek, hiszen a fiatal kérdezőt ezeknél sokkal életszagúbb, kézelfoghatóbb válaszok érdeklik, amikor ezt kérik: „Mondd meg nekem egészen konkrétan, miért jó bárkinek is, hogy én megszülettem!”

Megannyiszor nekem szegezték már a kérdést velem egykorúak, vagy nálam fiatalabbak, de sokszor csak egy „fogalmam sincs” volt a végeredmény, arra hivatkozva, hogy magam is csak huszonéves vagyok, aki velük együtt rágódik a megoldáson.

Aztán egyszer csak egy ártatlan misén ülve felcsillant a szemem. Hadd osszam meg: Az oly sokszor hallott példabeszéd hangzott el a talentumokról, amelyben egy nagyhatalmú úr különböző összegeket bízott a szolgáira, hogy kamatoztassák azt. Mindegyikük sokszorosát adta vissza az uralkodónak, kivéve egyet, aki elásta a talentumát, és felhasználhatlanul nyújtotta vissza a uraságnak, mire az totál kiakadt rá és elküldte a búsba. (Mt 25,14–30) Sokáig nem értettem ezt a részt, és tulajdonképpen nem is érdekelt annyira. De most szinte a homlokomra csaptam majdnem felkiáltva: „Hisz ez az! Úgy elsiklunk már a részletek fölött, pedig itt van a megoldás az orrunk előtt, csak észre kéne vennünk!”

Azóta volt, hogy már valakinek ezzel adtam vissza az életkedvét: Szerintem – az én hitem szerint – a Teremtő mindnyájunknak különböző értékeket adott más-más mennyiségben, de pont annyit, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki vele sajátmagunkból. Éppen annyit, amennyivel kielégítően tudjuk szolgálni magunkat és a környezetünket. Amennyivel megtalálhatjuk a helyünket a világban. Se többet, se kevesebbet. Olyan pedig még véletlenül sincs, hogy valaki kimaradt volna a teremtés e fázisából, legfeljebb olyan, hogy még nem ismerte fel a leghasznosabb képességeit! Csak nyitva kell tartanunk a szemünket, hogy felismerjük magunkban és embertársainkban is az értékeset! Így máris könnyebb élni és ambíciókat keresni... – szerintem.