Ma kaptam egy ilyet.

Köszönöm mindenkinek, aki bármivel is hozzájárult az elmúlt bő két és fél évben!

Hogy miért kaptam, annak oka itt a blogban nem igazán mutatkozik meg, ahová csak néha napján el-elszórom gondolataimat, vagy megmutatom, mi tetszik. Talán még a munkámban sem igazán. De fogjuk fel egy ösztöndíjnak – és valóban, ösztönözve érzem magam... :)

Érdekes és szép dolgokat mondtak rólunk régen. Tényleg ilyesmik voltunk? Mivé lettünk?
(A szöveget köszi Lacinak!)

Ma SPSS II. és civil társ. gyak.
Utána itthon írtam az óballai kutatásunk záró dogáját... egy egész oldalt haladtam másfeles sortávval. Nem vagyok büszke rá. :)
Aztán desszertként lapzártam. Ha elfogadódik minden cikk, és nyomdafestéket tűrő minden textúra, megy tördelődni...
Na... "tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok."

Nem szeretem, amikor egy jóléti államban a 170 Ft-os, üregessége miatt pár grammos csokis croissant-omra akár azt is ráírhatnák, hogy "elszórtan csokoládé darabokat is tartalmaz".
Emlékszem, a gimiben még 60 pénzért vehettünk olyat, ami tömör volt, vigyáznunk kellett, hogy ne csurogjon ki belőle a kakaó, és mindkét csücskét alaposan nyakon öntötték csokimázzal. Komplett ebéd volt 60 Ft-ért (mai árakon olyan 120 lenne, de 200-at is adnék érte).
Elhatároztam, hogy ma kárpótlom magam, és csinálok itthon palacsintát ebédre. De letettem róla, mert edzésen félő, hogy visszaköszönne.

Többnyire optimista, vidám hangvételű bejegyzés következik...

Garfieldosan hétfői napom volt. Nem részletezem, semmi nem jött össze; ami elromolhatott, az el is romlott; minden balul sült el, és ez úgy általában érvényes volt utána az egész hétre is.

Így került szóba a KSH Könyvtár is. Nem terveztem, hogy elmegyek oda hétfőn, mire kiderült, hogy tök elfelejtettem, hogy másnap referálnom kell "devianciák egyenként" órán a kábítószer helyzet statisztikai adataiból. Na puff, már csak az kellett a jó kis lapzárta napjára. Nem volt mit tenni, elmentünk Gege szaktársammal, mert közös feladat volt.

Még nem voltunk soha, nem volt rá szükségünk, minden infot megtaláltunk eddig máshol, de most csak itt volt esélyünk. Már előre féltem, hogy egy ilyen száraz adatokat tartalmazó helyen mekkora élmény lesz 3 óra kutakodás után alig találni valamit.

Megérkeztünk.
Első megálló a biztonsági őr / portás (akarom mondani: beléptetési asszisztens). Mondjuk neki, hogy először vagyunk, mondja el legyen szíves, hogy mi a teendőnk. Azt hittük, továbbküld mint a hülyéket, de nem. Teljesen normálisan, emberi hangon elmagyarázta 1 percbe foglalva a könyvtár használati rendjét. Ok, bementünk.

Második megálló a ruhatáros biztonsági őr. Ő is elmondja a beiratkozás feltételeit, ezt is nála lehet intézni. Elintéztük, beiratkoztunk. Bármilyen kérdésünk még akadt, válaszolt rá, ami feltűnt, hogy készséggel, mosolyogva, pedig szerintem naponta többször is meg kell ismételnie. De ez még mind semmi...

Belépünk a szentélybe. Éppen csak átléptük a küszöböt, mire feláll egy munkatárs az asztalától, és közli, hogy áll rendelkezésünkre. Elmondtuk, miért jöttünk. Mondja, hogy foglaljunk helyet, majd ő keresi nekünk a könyveket. Le is ültünk és pár perc után már vagy 5-6 könyv feküdt előttünk az asztalon, közben a fickó még ide-oda tologatta a létrát a könyvespolcon és kereste nekünk a legújabb kábszer statisztikákat. Amit lehetett, azt összegyűjtötte szerintem, de még ő kért elnézést, hogy nem biztos, hogy mindent megtalált, mert biztosan van még, ha kérjük, tovább keresgél. Nem kértük, így is elég hálásak voltunk, hogy megspórolt nekünk pár órát.

Elkészültünk a feladattal, de szerettünk volna fénymásolni. Mondta is a srác, hogy megcsinálhatjuk mi is, ha akarjuk, de ha leírjuk neki, hogy melyik oldalak kellenek, akkor megcsinálják ők is, ugyanannyi pénzért, mintha magunk szerencsétlenkednénk vele.
Éltünk is a lehetőséggel, addig internettel kínált minket. :)

Aztán jött a legszebb:
Mivel a magyarországi, főként budapesti önkéntes helyzetről szeretnék tanulmányt írni, kérdeztem, hogy szerintük érdemes-e erről itt adatokat keresnem, van-e rá esély, hogy ha eljövök, akkor találunk statisztikai adatokat a témában. Rögtön levett egy katalógust a polcáról és keresni kezdte, hogy vajon melyik könyvben talál adatokat. Odaszólt a munkatársának is, aki abbahagyva számítógépes ténykedését, szintén fogott egy katalógust és keresni kezdett. Már-már kellemetlenül éreztem magam, és szóltam is, hogy hagyják csak, mert úgysem most fogok vele dolgozni, hiszen már mennem kell haza, csak azt szeretném tudni, hogy egyáltalán esély van-e rá, hogy ilyet itt találunk.
Mire ők: Rendben, menjek csak haza, de adjam meg a nevemet nekik, meg hogy milyen témában akarok kutatni, hívjam fel őket másnap, és megmondják, hány könyvet, vagy szimpla adatot sikerült találniuk, mert akkor ők most még keresgélnek egy kicsit. Lehidaltam, ilyen nincs... Végül még ott találtunk pár könyvet, tehát most én kíméltem meg őket a keresgéléstől, de komolyan megtették volna...

Már hazafelé tartottunk, mire Gege barátom rám nézett és elkerekedett szemekkel kérdezte: Te, ez Magyarországon történt???

Tényleg hihetetlen. Menjetek a KSH-ba kutatni. Szerintem munkaköri leírásuk a jófejség.
Ja! Van vendégkönyv. Nem írtunk bele, de belelapoztunk: Évekre visszamenőleg tele van hálálkodó bejegyzésekkel, szóval nem mi voltunk túl szimpatikusak, ott alapból ilyenek a munkatársak. Ez jó...

Czannával elléptünk ma múzeumpartyzni a Word Press Photo-ra. A tárlat kb. fele a nyomorról, a vérfürdőről, a háborúkról, a diktatúrákról és – a sport, a természet és még egy-két kategóriát leszámítva – a világ negatív oldaláról szólt.
Mondják többen, hogy nem ilyennek kéne lennie ennek az egésznek, és kár, hogy csak a negatívat, a rosszat, a nyomorúságot hordozó képek miatt lehet eladni ezt a kiállítást. Tény, hogy így van, a nyomor, a groteszk, a szenvedés látványát már a rómaiak is sokkal jobban szerették az arénákban, ahogy mi is. (Egyszer láttam egy hírportálon egy "Jó hírek" linket, de alig került bele hír, csak 2-3 naponta egy.)
Szóval meghökkentő volt a tárlat, de én ezt a legkevésbé sem tartom tragikusnak. Örülök, ha minél több helyen "reklámozzák" a világ sötétebbik oldalát is, hogy felnyíljon az emberek szeme.

A címről viszont még egy szót sem írtam.
Ami rögtön az első képnél feltűnt mindkettőnknek, hogy a jól ismert fotó értékelő oldalakon (fotozz.hu, fotorace.hu stb) nagyon sok kép valószínűleg csak nagyon gyenge osztályzatot kapott volna. Egy csomó képen volt beégés, alulexponáltság (ez egyre nagyobb divat kezd lenni szerintem), dőlés, statikusság, fakó színek, szemcsézettség és még biztos találnánk párat.
Oké, háborúban vagy rohanás közben nehéz szabályos, jó képet alkotni. De egy csomó képen érezni, hogy lett volna ideje a fotósnak legalább a kompozíciót beállítania. De valamiért nem tették. Ilyenkor elgondolkodtunk, hogy vajon csak a profi fotós neve miatt került be a képe a válogatásba? Nem tudjuk...
Mert amúgy jó képek voltak. Beszédesek, értettük a mondanivalóját, csak na, minőségileg gyengék, tele felesleges részletekkel, amikért piszkosul lehúzzák a képeinket az amatőr értékelő oldalakon.
Vagy ők (fotozz.hu, fotorace.hu) iszonyú szigorúak, vagy mindenki mást ért "profi fotózás" alatt.

Engem amúgy annyira nem érdekelnek a "szabályok". Legyen mondanivalója és/vagy gyönykörködtessen a kép. Ha ezt nem a szabályok betartásával tudja jobban elérni, ám legyen. Csak fura volt belegondolni mindebbe.

Büszke voltam magamra, amikor 5 év aktív táborozásom után 16 évesen meghívott csoportvezetőnek a Szentjánosbogár (KHE) a "nagyok" közé, és tényleg úgy éreztem, hogy a legjobbaktól tanulhatok, és az én csoportvezetővé válásomat is komolyan gondolják, alaposan felkészítenek rá. Mégis sokminden kimaradt belőle, amit szinte lehetetlen beékelni a legminőségibb csoportvezetőképző programokba is, ez pedig a "megtapasztalás". Emlékszem, a vezetőképzőn átvettünk sok problémát az évek folyamán, megtanultunk rá módszereket, el is olvastam mellé sok könyvet a hatékony gyereknevelésről, és a velük való foglalkozásról, de hogy konkrétan a bőrömön érezzem a problémákat, azt nem adhatja vissza egy könyv sem.

7 éve foglalkozom gyerekekkel, először csak hobbi volt, mára már hivatássá kezd alakulni, főleg Szováta miatt. Elviekben tapasztalt vagyok, gyakorlatilag viszont ugyanúgy keveset tudok, mint amikor elkezdtem, mert sosem lehet igazán kitanulni a dolgot, mert minél mélyebbre megy az ember, annál jobban látja, hogy még mennyi mindent kell megtanulnia a gyerekekről és a kamaszokról, meg úgy általában az emberek gondolkodásmódjáról, és ez a "minden" mindig egyre több.

A legszebb élményeim mindig is a páros beszélgetésekhez társultak, amikor egy-egy gyerekkel vagy fiatallal (mondom ezt 23 évesen... :) leültünk megbeszélni az élet nagy dolgait. Ennek a szépsége inkább a bizalomban keresendő, mert nem mindig voltak derűs témáink: kezdve a "megérthetetlen pasiktól/csajoktól", a sulis problémákon, az életviteli gondokon, a kiközösítettég megalázottságán keresztül egészen a keményebb témákig, mint például az elvárásoknak nem megfelelés miatti depresszió, a családon belüli erőszak (pl. amikor a 14 éves kislány boxzsákja a családjának), a szülők általi kihasználás (kvázi gyermekrabszolga-tartás, csak ostor nélkül), vagy a "rendszeresen megver a barátom, de nem merek szakítani"-szitu, a szülők természetes, öngyilkosság vagy gyilkosság általi halála és annak részletezése, egészen addig, hogy a végén már a gyerek is úgy gondolja, "elegem van, meg akarok halni!!!".

Eleinte nagyokat nyeltem, de megtanultam, hogy a legtöbbször az segít inkább, ha aktívan meghallgatom őt, nem én akarom megváltani az életét, nem én akarom megmondani a tutit, csak meghallgatom.
Aztán persze van, hogy mondani is kell valamit, mielőtt butaságot csinálna, vagy csak szimplán rossz irányba indul el. (A legtöbbször amúgy még a rossz irányba indulás elején sem szólok neki a véleményemről, hadd tapasztaljon és jöjjön rá maga, hogy rossz-e, amit elkezd. Ha nem jön rá, persze elmondom neki a véleményem, amire vagy hallgat vagy nem, az már az ő dolga.) Na most ezek jó nagy általánosítások voltak, de kb. így próbálok meg működni, persze embere válogatja, hogy kinél mi a "módszer".

Viszont, ha már a meghalás vágya kerülgeti, az már kevésbé az "élet játéka", amit megtapasztal, aztán visszafordul, ha nem tetszik neki, mert a hídról leugrást már nehéz visszacsinálni. Elvileg ott is elég szokott lenni a meghallgatás, ha néha ezzel jön valaki, hogy már elege van, ki akar szállni; de valahogy azt érzem, hogy többet is kéne mondanom. Nem elég az ígérgetés, hogy egyszer majd jobb lesz; meg hogy a tipikus kamaszproblémákkal sok tizenéves küzd, nem csak ő egyedül a világon. Egyszerűen úgy érzem, hogy akkor és ott ez nem győzi meg, és tovább hajtogatják és bizonygatják általában, hogy ők semmire sem jók, meg hasznos lenne a társadalom számára a haláluk... Én meg fogom a fejem, mert a beszélgetés során szép lassan kifogyok az érvekből, ami (ha bízik bennem) neki is bizonyító erővel bír arra, hogy ha már én sem tudok neki életérvet mondani, hát tényleg nincs értelme az életének.

A statisztikám azért szerencsére még olyan, hogy egy sem ölte meg magát, és még kísérletet sem tett (csak az egyikük, de még azelőtt, hogy megismertük volna egymást, viszont szerenécsére ügyetlenül próbálta meg, ezért nem jött össze!) De akkor is ígérgeti az egyik, a másik pedig "csak" vágyik a halálra, de nem gondolja tovább, mert egyelőre védi a vallása, szóval fél, hogy a pokolra jut, ha ő maga ölné meg magát. És a probléma? Egyszerűen elnyomják az élet – az elmondása alapján valóban iszonyú nehéz – terhei, és nem tud felállni alóluk: elvárások-elvárások-elvárások otthonról, szeretet, pozitív érzelmek és siker esetén elismerés nélkül.

Természetesen tudom, hogy a legtöbb esetben csak beszélnek róla, de már nem merik megtenni. Ha "csak" a vágy van meg rá, az még nem olyan életveszélyes, elég a lelkét ápolni a meghallgatással, csak az a szörnyű érzés, ha kifogyunk az érvekből, mert mindenre van egy ellenérve vagy egy dacos válasza, amivel meg a dac miatt nem tudsz mit kezdeni.
Viszont félelmetes, ha már tudja, hogy milyen módon akar meghalni. Szerencsére a kritikus hármas: "módszer, időpont, helyszín" még sosem volt meg egyben, csak a módszer egy esetben. Ha már mind a hármat kitervelte, ott már nagyon nagy gondok vannak, és már nem elég a meghallgatás. Remélem, idáig sosem megyünk el...

No voltunk ma Beatrice-n, ahol Feró még mindig utálja a XX. századot. De azért hangulatot tud kelteni, bár már nem a régi. Jó volt azért nosztalgiázni kicsit. Eh... én és a nosztalgia a 23 évemmel. Bár tényleg 4-5 éve hallgattam utoljára.

Holnap Almássy-tér és moldvai! :)

Amúgy az van, hogy már rég hazajöttem, de semmi kedvem nem volt blogot írni. Másfél éve van blogom, de nagyon hangulatfüggő, hogy mikor van kedvem hozzá, és mikor nincs. Hullámokban tör rám vagy épp távozik a firkálási kedv. Méghozzá nagy hullámokban. Ha jön, akkor egy hónapig majdnem naponta van vmi írásos bejegyzés minden oldalamon (lásd: Oldalak, amiket ajánlok / Saját oldalak). Ha elmegy, akkor egy bő hónapig semmit nem írok sehová, csak fotókat töltögetek fel olykor a fotós blogomra. Abból látszik, hogy itthon vagyok-e vagy sem. :)

Na de mégis milyen volt?

Szocos kutatótábor. No erről a táborról tudni kell, hogy egy olyan tábor helyett jöttem ide, ahová idén 12. éve minden évben elmegyek. Eleinte kiskölökként mentem, most már nagykölökként a kiskölkökre vigyázva, programokat szervezve nekik. Nincs olyan, hogy ezt kihagyom, minden évem 365 napjának a része az a hét. De most nem mentem, mert Óballát kutattam. Ez a tény kicsit rá is nyomta bélyegét a hangulatomra, bár aki ismer, tudja, hogy annyira azért nem szoktam én letörni. Mindig megpróbálom élvezni azt, amit épp csinálok, bár nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy a másik táborban épp most mit művelhetnek a többiek.
Ezen kívül alapvetően hasznos volt a hét. Lehetett volna méghasznosabb, de úgy érzem, hogy a lehetőségeimhez képest mindent megtettem azért, hogy a témám (Óballa civil kezdeményezései. :) kikutattassék. De hasznos volt még abból a szempontból, hogy egy hét együttlakás meglehetősen jót tesz a szaktársak közti szociális háló erősítésének, főleg az esti programok. :) Óballa amúgy kihaló település. A kocsma 9-kor könyörtelenül bezár.
A többit majd leírom az értékelő dogámban, itt nem akarok untatni ezzel senkit.

Na de utána elmentem a mi kis ifitáborunkba, ami egy héttel később van mindig, így most ott "vigyáztam" a 15-20 közötti "kölkökre". Hogy mondjam? Fenomenális volt, mint mindig. Sok nagykamasszal dumáltam az élet nagy dolgairól attól függően, hogy kinek mivel kapcsolatban voltak kétségei, kérdései, és marha jól esik minden évben, hogy egyre jobban megbíznak bennem, adnak a szavamra, ami persze őrült nagy felelősséggel is jár sok esetben. Volt itt minden téma: alapvetően a járás, szerelem, fiú-lány barátság, szex, de volt fű, alkohol stb (nyugi, csak mint téma! :).
A csoportunk Nikével pedig sok évre visszamenőleg az egyik legemlékezetesebb, legkonstruktívabb.

Aztán itthon: munka-munka-munka, de egy-egy este kis kiruccanás pár sörre, Besh o droM koncertre, Almássy-térre moldvaizni, emberekkel találkozni. Ma is ez lesz: munka, találkozás, este még nem tudom mi. Holnap Beatrice a ZP-ben, csütörtök este moldvai az Almássyn.

Ágyő!

Tegnap este tömör gyönyör volt a naplemente. Le is kaptam.
Egy nagyon minimális kontraszt-korrekciótól eltekintve tényleg így nézett ki tegnap este az égbolt nyugat felé:

Az van, hogy holnap lelépek megnézni, hogy a kb. száz fős Óballán mizujs van civil szerveződések, polgári kezdeményezések és alapítványi tevékenységek körül. Ezt kötelező nyári egyetemi kutató tábornak fogjuk keresztelni és 10 kreditet gyűjtünk be érte.
Gyakorlatilag nem tudom, hogy mi lesz, de a lényeg, hogy szombat estig nem vagyok itt, és valszeg gépközelben sem.

Aztán az lesz, hogy a következő hétfőn még egyszer lelépek egy hétre ifjúsággal foglalkozni, beszélgetni, táborozni...

Konklúzió: ha a következő szombaton vagy vasárnap nem írok semmit, akkor a következő beszámolómig minden kedves Erre Tévedőnek tengermély tisztelettel boldog kéthetet kívánok!

Igazából azt nem szeretem ebben az egész aranyblokkolásban (de ugyanígy a legtöbb netes versenyben), hogy ez a legtöbb esetben közel sem arról szól, hogy kié a legjobb blog, hanem arról, hogy ki tudja minél több ismerősét, olvasóját, iwiw-ismerősét rávenni a "rászavazásra".

Ilyenkor jönnek nekem is az e-mailek, hogy hello, lécci szavazz már rám. Megértem, persze, kell az a díj, meg minden. De ezek a versenyek így közel sem objektívek. Sőt, még csak távolról sem.

Szóval van nálunk is ez a HVG házi blogverseny. Tavaly a Teázómmal gasztroblog 3. helyezett lettem. Most is neveztem a Teázót a fotós blogommal együtt. Idén nem került be egyik sem. Így jártam. Amire azért tavaly büszke voltam, hogy teljesen kiment a fejemből a nevezés, így aztán senkit sem kértem meg, hogy szavazzon rám, mégis harmadik lettem.

De most a középdöntős 110 közé sem jutottam be a közel 1000 nevező közül. Nem csoda, az utóbbi pár hónapban nagyon leálltam a teák utáni érdeklődéssel úgy általában (a napi 1-2 lefőzés azért megvan, csak az utánajárás, az "elmélet" iránti érdeklődés hagyott alább. Ráfogom a vizsgaidőszakra...) így a honlapot is el-elhanyagoltam és volt olyan, hogy 2-3 hétig sem nyúltam hozzá.

Kikre szavaztam?
Az énblog kategóriát rögtön üresen hagytam. Nem mintha bénának tartanám az összes én-bloggert, csak egyszerűen azok az én-blogok, amelyeknek nem ismerem az íróját, – bocsássa meg a világ! – egyszerűen nem érdekel. Dizájnilag amúgy wimagucc blogja tetszett a legjobban, de lövésem sincs miről ír, mert mint mondtam, nem izgat.

A közéleti blog kategóriában az UFI és a Parlamentblog versengett, végül az UFI nyert, mert csak. Na jó: A Parlamentet régebben olvastam is, de végül lemondtam, mert – bár nem rossz, tényleg – mégsem fogott meg annyira. Az UFI-t viszont nem olvastam rendszeresen, de ha bármikor odavitt egy link, tetszett, amiről írtak.

Az üzleti blogban sem szavaztam senkire. Nem érdekel a téma.

A tech/tud-ban sem akartam szavazni, csak a végén tettem a voksom mégis Ecomie mellé. De tetszett még a Criticalbiomass is. Bevallom, nem kezdtem neki mindet kivesézni. Az Ecomie volt szimpatikus, miután mindbe bele-bele "lapoztam".

Naa-naa! Kult. Itt már jobban tetszett a felhozatal. No nem minden fogott meg, amit ott láttam, de alapvetően sokat időztem a mazsolázgatásukkal. Itt ringben volt nálam Artista az illusztrációival, Keleti Szél, mert valamelyest kelet-fan vagyok, de végül a nem is túl dizájnos (félek, hogy emiatt a többség tovább ugrik róla) Irodalmi boncasztal jött be, és reája szavaztam. Nagyon leegyszerűsítve, valóban egy boncasztalt látunk, ahol az "irodalomcsinálás"-hoz segítik hozzá boncnokaink az olvasóikat.

Hát a szórakozás elég vegyes válogatás. Van benne humor, zene, film stb... Végül a Best Music Variation győzött meg, mint szerintem legigényesebb.

Gasztro. Sír az orcám, mert tavaly ugyanitt 3. helyezett lettem, mint odafent véstem. Versenyzett Dolce Vita és Chez Julie. Végül Juli nyert nálam, mint leggusztábban összerámolt oldal.

Fotóblog. Sajna nem került be a fotós blogom, de hát ez a kategória tényleg ízlésekről és pofonokról szól, hogy úgy mondjam. Ezek tetszettek meg a zsűriknek, gondolom.
Tetszett aPeRTúRa, Bajla, Egykutya, de végül Vanguard vitte a pálmát. Tetszik, hogy ő nemcsak a fotóira ad, hanem gondoskodik a látogató a vizuális, zenei és olvasás-élményéről is. Teljesen lenyűgözött az oldal.

Vegyesfelvágott. Tök egyértelmű számomra: Pszichológia. Nem arról van szó, végignéztem a többit is, mert nem érzem fairnek azokat akik csak az általuk ismertekre szavaznak. De így is ő maradt.