Büszke voltam magamra, amikor 5 év aktív táborozásom után 16 évesen meghívott csoportvezetőnek a Szentjánosbogár (KHE) a "nagyok" közé, és tényleg úgy éreztem, hogy a legjobbaktól tanulhatok, és az én csoportvezetővé válásomat is komolyan gondolják, alaposan felkészítenek rá. Mégis sokminden kimaradt belőle, amit szinte lehetetlen beékelni a legminőségibb csoportvezetőképző programokba is, ez pedig a "megtapasztalás". Emlékszem, a vezetőképzőn átvettünk sok problémát az évek folyamán, megtanultunk rá módszereket, el is olvastam mellé sok könyvet a hatékony gyereknevelésről, és a velük való foglalkozásról, de hogy konkrétan a bőrömön érezzem a problémákat, azt nem adhatja vissza egy könyv sem.

7 éve foglalkozom gyerekekkel, először csak hobbi volt, mára már hivatássá kezd alakulni, főleg Szováta miatt. Elviekben tapasztalt vagyok, gyakorlatilag viszont ugyanúgy keveset tudok, mint amikor elkezdtem, mert sosem lehet igazán kitanulni a dolgot, mert minél mélyebbre megy az ember, annál jobban látja, hogy még mennyi mindent kell megtanulnia a gyerekekről és a kamaszokról, meg úgy általában az emberek gondolkodásmódjáról, és ez a "minden" mindig egyre több.

A legszebb élményeim mindig is a páros beszélgetésekhez társultak, amikor egy-egy gyerekkel vagy fiatallal (mondom ezt 23 évesen... :) leültünk megbeszélni az élet nagy dolgait. Ennek a szépsége inkább a bizalomban keresendő, mert nem mindig voltak derűs témáink: kezdve a "megérthetetlen pasiktól/csajoktól", a sulis problémákon, az életviteli gondokon, a kiközösítettég megalázottságán keresztül egészen a keményebb témákig, mint például az elvárásoknak nem megfelelés miatti depresszió, a családon belüli erőszak (pl. amikor a 14 éves kislány boxzsákja a családjának), a szülők általi kihasználás (kvázi gyermekrabszolga-tartás, csak ostor nélkül), vagy a "rendszeresen megver a barátom, de nem merek szakítani"-szitu, a szülők természetes, öngyilkosság vagy gyilkosság általi halála és annak részletezése, egészen addig, hogy a végén már a gyerek is úgy gondolja, "elegem van, meg akarok halni!!!".

Eleinte nagyokat nyeltem, de megtanultam, hogy a legtöbbször az segít inkább, ha aktívan meghallgatom őt, nem én akarom megváltani az életét, nem én akarom megmondani a tutit, csak meghallgatom.
Aztán persze van, hogy mondani is kell valamit, mielőtt butaságot csinálna, vagy csak szimplán rossz irányba indul el. (A legtöbbször amúgy még a rossz irányba indulás elején sem szólok neki a véleményemről, hadd tapasztaljon és jöjjön rá maga, hogy rossz-e, amit elkezd. Ha nem jön rá, persze elmondom neki a véleményem, amire vagy hallgat vagy nem, az már az ő dolga.) Na most ezek jó nagy általánosítások voltak, de kb. így próbálok meg működni, persze embere válogatja, hogy kinél mi a "módszer".

Viszont, ha már a meghalás vágya kerülgeti, az már kevésbé az "élet játéka", amit megtapasztal, aztán visszafordul, ha nem tetszik neki, mert a hídról leugrást már nehéz visszacsinálni. Elvileg ott is elég szokott lenni a meghallgatás, ha néha ezzel jön valaki, hogy már elege van, ki akar szállni; de valahogy azt érzem, hogy többet is kéne mondanom. Nem elég az ígérgetés, hogy egyszer majd jobb lesz; meg hogy a tipikus kamaszproblémákkal sok tizenéves küzd, nem csak ő egyedül a világon. Egyszerűen úgy érzem, hogy akkor és ott ez nem győzi meg, és tovább hajtogatják és bizonygatják általában, hogy ők semmire sem jók, meg hasznos lenne a társadalom számára a haláluk... Én meg fogom a fejem, mert a beszélgetés során szép lassan kifogyok az érvekből, ami (ha bízik bennem) neki is bizonyító erővel bír arra, hogy ha már én sem tudok neki életérvet mondani, hát tényleg nincs értelme az életének.

A statisztikám azért szerencsére még olyan, hogy egy sem ölte meg magát, és még kísérletet sem tett (csak az egyikük, de még azelőtt, hogy megismertük volna egymást, viszont szerenécsére ügyetlenül próbálta meg, ezért nem jött össze!) De akkor is ígérgeti az egyik, a másik pedig "csak" vágyik a halálra, de nem gondolja tovább, mert egyelőre védi a vallása, szóval fél, hogy a pokolra jut, ha ő maga ölné meg magát. És a probléma? Egyszerűen elnyomják az élet – az elmondása alapján valóban iszonyú nehéz – terhei, és nem tud felállni alóluk: elvárások-elvárások-elvárások otthonról, szeretet, pozitív érzelmek és siker esetén elismerés nélkül.

Természetesen tudom, hogy a legtöbb esetben csak beszélnek róla, de már nem merik megtenni. Ha "csak" a vágy van meg rá, az még nem olyan életveszélyes, elég a lelkét ápolni a meghallgatással, csak az a szörnyű érzés, ha kifogyunk az érvekből, mert mindenre van egy ellenérve vagy egy dacos válasza, amivel meg a dac miatt nem tudsz mit kezdeni.
Viszont félelmetes, ha már tudja, hogy milyen módon akar meghalni. Szerencsére a kritikus hármas: "módszer, időpont, helyszín" még sosem volt meg egyben, csak a módszer egy esetben. Ha már mind a hármat kitervelte, ott már nagyon nagy gondok vannak, és már nem elég a meghallgatás. Remélem, idáig sosem megyünk el...