Ezt is túléltük...

Az itthoni tanulós szilveszteri party helyett az utolsó 24 órában szerveztünk egy - végül 7 fős - rövid házi összeröffenést Piliscsabán. Kocsival mentem és vittem a többi szigorlatra és egyébvizsgákra készülő nebulótársakat, akik pár órára hajlandók voltak lemondani sürgős agytömésükről.

Aztán 2-kor haza, hogy a többség ma reggel frissen és üdén folytathassa ott, ahol abbahagyta. Piliscsabát elhagyva már csak erősen reméltem, hogy mindenki frissen és üdén fog felkelni holnap, hiszen szinte azonnal, Csaba területéről kiérve frontálisan beleütköztünk a falszerűen előttünk ágaskodó ködfelhőbe. Olyan hirtelen és váratlanul ért, hogy 70-ről azonnal visszakapcsoltam 40-50-re, és ködlámpa nem lévén 3-5 méteres látótávolságban araszoltunk előre Ágival a szélvédőre tapasztva fejünket, hogy 30 centivel is előrébb lássunk.

Vörösvárig volt a legkeményebb, komolyan kiszáradt a szám a megfeszített útfigyeléstől (hogy milyen összefüggés van a nyáltermelés és a figyelem között, azt nem tudom.) Túl lassan nem mehettem, mert még belénk talált volna jönni valaki, de 40 fölé sem szívesen eresztettem a kocsit, főleg, amikor egy-egy felhőgomolyag úgy eltalálta a szélvédőt, hogy még azt sem láttam, ami közvetlen a kocsi előtt volt. Szerencsére éppen akkor semmi és senki nem volt ott... Vörösváron Ági megúszta a továbbiakat, mert a házuk előtt szerencsésen kiszállt. Márti ült mellém, ő figyelte az esetlegesen jobbról bevágó sündisznókat és csigákat, nehogy tömegbalesetet okozzunk.

Aztán Pilisvörösvár után sem volt szebb az élet a 10-esen. Vészvillogóval vágtam utat a felhőbe és vadul figyeltem a szaggatott vonalat, hogy tartani tudjam az irányt. Hirtelen feltűnt valami az út szélén, mintha beértünk volna egy kocsit... Ja nem, sok kocsit. Az út szélén álltak és bikából világított mindegyik a lámpájával, majd üvegszilánkokon hajtottam keresztül. Nem rég történhetett, mert rendőr és mentő még sehol, csak néhány telefonáló fel-alá sétáló. Aztán 1-2 km után ugyanez: Az út szélén összetört kocsik, telefonáló utasaik, üvegszilánkok az úton. A legdurvább az, hogy úgy 20-30 méterrel előttünk kezdett csak derengeni az első álló autó fénye.

Ürömön aztán fellélegezhettünk, 80-100 méter volt a látótávolság, de Óbudára beérve ugyanez visszacsökkent 10-20 méterre. Na de az utcalámpák már hazatereltek.

Ja és mindez nyári gumival, ködlámpa nélkül és egy nagy T-betűvel az autó hátulján.

Hálás vagyok, hogy a lassacskán felkelő napot a saját ágyamban érhetem meg! :)

Kívánom Neked kedves blogOlvasó, hogy az új év új lendületvételével találd meg, vagy folytasd azt az utat, amely kitűzetett eléd, tehát a hivatásodat!

Kívánom, hogy felfedezd, használd önzetlenül, kamatoztasd az életedben és a környezetedben azokat a képességeket, amelyeket már a születésedkor megkaptál!

Szeretném, hogy észrevedd magadban a jót, és meg is tudd különböztetni a hibáidtól! Hogy őszintén mondhasd magadnak: „Tudom, hogy vagyok Valaki, és azt is, hogy alapvetően jó ember vagyok, mert Isten nem teremt szemetet, csak a hülyeségeimet kell leküzdenem ahhoz, hogy ezt mások is észrevegyék!” (Egy pólón láttam a feliratot, ahogy egy rajzolt, könyöklő kisfiú mondja: I know I'm somebody, 'cause God don't make no junk!")

Kívánom azt is, hogy ugyanezt vedd észre másokban is, lásd meg bennük a jó tulajdonságaikat, hívd fel ezekre a figyelmüket és próbálj meg mögé látni a viselkedésüknek, hogy meglásd bennük is az igazi embert!

Őszintén drukkolok neked ahhoz, hogy a kitűzött célodat elérd, ha az emberségességedet építi, hasznos számodra és a többi embernek is! Ahhoz is, hogy az idődet hasznosan oszd be, lehetőleg ne legyen üresjáratod, hanem a nap minden perce személyiséged és a környezeted szebbé tételére szolgáljon!

És kívánom, hogy az eléd gördülő, vagy szándékosan eléd görgetett akadályok se vegyék el a kedved semmi jótól, hanem láss bennük újabb lehetőséget képességeid bevetésére, élettapasztalatok gyűjtésére!

Nem sok érzés rosszabb annál, mint amikor az ember alkotni szeretne valamit, és helyette csak hazavág mindent. Az ilyen embereket szokták nagyon messzire elküldeni, és nagyon messziről elkerülni... :)

Most kicsit magamat érzem közéjük valónak.

Ugyanis van egy régi blogom a Freeblog.hu-n, amit azért hagytam ott, mert valami bug belészállt, és képtelenség volt rajta rendesen szöveget szerkeszteni. Másodszor pedig azért, mert még csak egy régebbi típusú sablonja van ohne kommentelő szerkezet, azt is magamnak kellett belefabrikálnom (haloscanes cuccot rámoltam bele), de jobban szerettem volna egy nyomonkövethetőbbet, viszont a régi sablon megtartásával... Csűrtem-csavartam, próbáltam variálgatni a blog forráskódját, de csaknem sikerült egy ilyen postmodern kommentelőt beletennem, ami az újabb sablonokhoz már automatice jár. Feladtam hát, ma nagy lépésre szántam el magam:

Megpróbáltam visszatérni a régi blogomba, csak egy új sablonnal. Erre véletlenül egy másik freeblogos blogom sablonját változtattam át, eltűntetve mindazt a február óta tartó finomhangolást, alkalmankénti belenyúlással szépítgetést, amit azóta eszközöltem rajta. Hiába tértem vissza azonnal, hiába csináltam bármit is... hazavágtam rendesen, mint Nero Rómát. Na de legalább tiszta lappal indulok ismét... :)

Persze a nagy bosszankodások közepette nem adtam fel az eredeti szándékomat sem. Elmentettem a régi sablon forráskódját a gépre a biztonsági kedvéért és új sablont kerestem neki. Ki is választottam, elkezdtem építgetni, de végül rájöttem közben, hogy mégsincs olyan sablon a Freeblog által felkináltak között, ami megfelelne az én kényes ízlésemnek... Visszatértem hát az eredeti sablonhoz, de hiába másoltam be az előzőleg elmentett forráskódot újból a helyére, nem működik már az sem 100%-osan... (nem részletezem...)

Hm... talán ha egy másik szolgáltatót keresnék!!! Nézem hát a sablonokat a többin. A blog.hu-n meg is tetszik egy. Regisztrálok gyorsan... ismerkedek a szerkesztővel... de ott meg baromira hiányzik a freeblog.hu vagy a buzz.hu adta szabadság. Maradok hát a buzz.hu-n, annak is az egyetlen (számomra) elfogadható sablonján, ezen.

Miért ilyen szörnyen nehéz az élet? – kérdezte tőlem N a napokban, de rajta kívül még nagyon sokan mások is a múltban, és én is ugyanúgy több bölcsnek gondolt embertől, akik vagy kiizzadtak rá valamilyen megoldást vagy tovább küldtek. N-nek hirtelen azt találtam válaszolni, hogy azért, mert tanulnunk kell a nehézségekből, és kifejtettem azt is, hogy most piszok bölcsnek érzem magam, akkora nagyot mondtam. Asszem nevettünk, bár ezt MSN-en elég nehéz megállapítani.

Mindenesetre megihletett a téma és igaz, már több helyzetben kellett válaszolnom erre a kérdésre (többnyire létüket nem túlzottan értő kis- és nagykamaszoknak), de általában mindig valamilyen konkrét esetre kellett közösen egy járható utat találnunk. Viszont általánosan használható képlet nem jutott még eszembe. Aztán arra gondoltam, hogy N-nek nem is mondtam akkora hülyeséget, mégha csípőből is válaszoltam azt, ami elsőként az eszembe jutott.

Forgatom a mondatot a nyelvemen: Hogy tanuljunk belőle. Tanuljunk belőle... tanul... belőle... a nehézségből... a szörnyű nehézségekből, a sokszor fájdalmas élettapasztalatokból. Felhorkanok, ahogy ettől a ténytől már nem egyszer megtettem: nincs igazság a Földön! Miért van az, hogy valakinek (például nekem is) oly sok jutott, és oly könnyű az élete, míg másoknak maga a pokol a születésétől egészen a haláláig. Sosem értettem, csak elfogadni és lenyelni tudtam.

De visszatérve a témára, azt hiszem, hogy az élet nehézségei, a gondok, a küzdés mind-mind megerősíti az embert. (Hogy pozitívan vagy negatívan, az már egyénfüggő.) Ez így persze evidenciának tűnik, mégis, ha előttünk tornyosulnak a megoldanivaló problémák, nem nagyon jut eszünkbe ez az elv. Nem szeretnénk tanulni a gondokból, jobban esne ha már rögtön megoldva magunk mögött tudhatnánk őket. Magam is így vagyok vele, azt hiszem.

Sok szülő óvja gyermekét mindentől. Hermetikusan elzárja a világ elől, nehogy baja essék az utca porától, a bacilusoktól. Sőt, néha gondolkodik és dönt is helyette. Búra alatt tartja és mentesíti őt minden fizikai és mentális nehézségtől. Aztán a fel-felnövő gyermek, majd a kamasz és a fiatal felnőtt csodálkozik, hogy nem képes egyről a kettőre lépni. Akkor kell megtanulnia megoldani alapvető érzelmi, mentális és fizikai problémákat.

Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha a nehézségeket képesek lennénk ajándékként elfogadni, és felismernénk, hogy ezekkel – amennyire csak lehet – külső segítség nélkül megküzdve csakis saját magunkat építjük, erősítjük, tesszük életrevalóbbá.

Talán ez az általános képlet, amelyet kisebb-nagyobb problémákra könnyebben vagy nehezebben ráhúzhatunk. A tanulás, a munka nehézségei egyértelműen a könnyebb kategóriába sorohatók. De mi a helyzet az emberi brutalitástól, kegyetlenkedéstől szenvedőkkel?

Zs. panaszkodott a közelmúltban, hogy verik otthon a szülei. Hónapokig nem tudtam neki semmi bíztatót mondani, csak meg-meghallgattam őt minden alkalommal, ha megkeresett. Egyéb eszközöm nem volt a segítsgnyújtáshoz. Aztán ki tudja, mit tanul ebből a jövőben. Véletlenül sem kérem, hogy ajándékként fogja fel azt, hogy az egész családja boxzsáknak használja, egy dolgot viszont kap belőle. Egy keserű élettapasztalatot, amit később – ha ő is akarja – még pozitívan is fel tud használni. Többek között úgy, ahogy a már tiszta drogosok segítenek a még beteg társaikon. Így lesz Zs. is sokkal megértőbb azokkal szemben, akik 5-10 év múlva fordulnak hozzá. Pontosabban átlátja majd a családon belüli erőszak okait, és akár mint szakember, akár mint magánszemély képes lesz használhatóbb megoldási javaslatokkal előállni, vagy csak jobban átérezve a problémát, megértőbben viselkedni, nagyobb empátiával végighallgatni azt, aki hozzá fordul segíségért.

Bírom azokat a türelmetlen arcokat, akik már most, december közepén elárasztanak a BÚÉK-os körleveleikkel!

Nagyon kedves meg minden, de hová a jó életbe rohantok? Annyi minden van még addig. Annyi mindent lehet még újra kezdeni ebben a maradék fél hónapban.

Vagy csak kapcsolattartani, szociális hálót építeni akartok?

Kérdezz, válaszolok! Hívj fel, elmegyünk teázni, kávézni valahová!

Ölellek Titeket! :)

Aki pázmányos, az ismeri a Neptun rendszert is, és valószínűleg szidta is már eleget, mint a dögöt, amiért a tárgyfelvételkor néha órákat kellett ülnie a gép előtt és nyomkodnia a frissítés gombot, amíg Neptun Isten be nem engedte óra- vagy vizsgafelvenni.

Most ugyanígy vagyok a MÁV Elvira rendszerével. Mától új a menetrend, és nekem jó lenne tudnom, mikor is indul a vonat Piliscsabára, de valószínűleg ezzel az egész ország így van, amelyik része a közeljövőben vonatozni kíván. Így hát Neptun-szindrómában szenvedek. Itt ülök a gép előtt és nyomkodom az F5-öt. Nem enged be... :)

Nem baj, még van egy órám. Viszont azt már tudom, hogy "óra":11-re van kint a vonat, nem úgy, mint eddig, "óra":50-55 körül. Ergo eddig mindig pontosan egészre beértünk az órák kezdésére. Most viszont vagy késünk negyed órát vagy ott vagyunk 3/4 órával korábban. Sebaj. Díjazom Gege szaktársam optimizmusát: Ezentúl lesz időnk szocializálódni és nem rohan mindenki azonnal órára.  De mégjobban díjaznám, ha a kar negyed órával elcsúsztatná az órák kezdését. Amen!