Vészes előérzésekkel, gonderhelten rohantam a vonathoz, mert egy kicsit elhúztam az időt. Ciki lett volna egy órás késés miatt megbukni. Persze az új és elvileg biztosabb menetrend óta akár 5-10 percet is késhetnek a viszonylatok (volt már 25 perc is). Lihegve másztam fel Aquincum-felső peronjára, és konstatálva az ismételt pontatlanságot, kissé bosszankodva vártam a Siemens érkezését.

De aztán hátrafordulva el is felejtettem mérgemet az elémterülő ritka látvány miatt, és csodálni kezdtem a Kaszásdülő-lakótelep és Óbuda megálló közötti ütött-kopott ligeten még jelenlévő éjszakai ködöt, ahogy ottrekedt a fák közt. A város már morajlott, a nyolc sávos Szentendrei út zúgott a reggeli forgalomtól, de közvetlen mögötte még ott terpeszkedett sejtelmesen az átláthatlan, szép lassan ide-oda hömpölygő ködfelhő.

Aztán egyszer csak előjött a reggeli felhők közül a Nap is, és ahogy elnéztem a felhők állását, nem is nagyon akaródzott visszahúzódni már. Szép volt látni a magaslatban fekvő peronról végigpásztázva Óbuda jelentős részét, ahogy az árnyék a napfény hatására villámgyorsan elhúzódott és semmivé vált. A vonatom persze még sehol sem tartott, be sem mondták, úgyhogy volt időm végignézni a sűrű, szinte tejszerű köd reakcióját. A Nap sugarai agresszívan hatoltak át az éteren, egyenesen bele a fehérségbe, amely megelégelve csillagunk reggeli zaklatását, "Oszolj!"-t fújt és bomlani kezdett. Láttam már felhőt tovakúszni az égen, de vertikális mozgásában még nem volt szerencsém megfigyelni egyet sem. Na most volt. Akár egy dzsines mesében, a felhő emelkedni kezdett, és szép lassan előtűntek a 2-3 négyzetkilóméteres liget fái, bokrai is. Mire a vonatom begördült, már semmi sem látszódott a jelenségből, felszállt és részecskéire hullott, hogy majd később, valahol máshol újból összeálljon.
A vizsgám pedig hármas lett.

Azt hiszem, azért kezdem már kiásni magam az egyik hóbucka alól (és lassan bebújok a másik alá.)

Holnap van az utsó normál vizsgaidőszaki vizsgám, utána már csak - eddig - 1 UV, de azt túléljük.
A másik hóbucka az két határidős meló: márciusi rovatom elkezdése és befejezése röpke egy-másfél hét alatt, valamint egy könyv digitalizálása vasárnapig. Megoldjuk...

Szováta:
Na igen, talán az egyetlen olyan hóbucka, amit most úgy kifejezetten élvezek is, és boldog vagyok, hogy végre ezzel vagyok behavazva. Már csak kettőegészöt hét, és húzunk vissza hozzájuk, akiknél már voltunk novemberben is. 30-án indulok. VÁÁÁÁROM!

De előtte vezetőképző hétvégét tartunk Dobogókőn. Persze. Az is jó muri lesz, no meg izgalmas, mert teljesen lebontottuk a régi vezetőképzőt és részben ugyanazokból a kockákból, részben új elemekből építettünk egy újat. Reményeink szerint ez már olyan VK lesz, amire vissza is fognak emlékezni, ha olyan problémás helyzetbe kerülnek, amit Dobcsin megtanulva könnyebben oldanak majd meg. Tehát funkcionalistább elvű az egész.

Csak egyet sajnálok, hogy ennek a folytonos elfoglaltságnak szegény vörösváriaink látják a kárát, mert folyton valamilyen okból elmarad a klub, és el is fog még maradni a közeljövőben néhány. :(

Ez most ilyen ego-bejegyzés lesz. Sokszor feljöttem idő közben a blog.hu-ra, de nem jutottam el odáig, hogy írjak is, pedig több mindent le szerettem volna pötyögni, csak mindig az ugrott be, hogy annyi idő alatt, amennyi alatt leírom, amit gondolok épp, sokkal több mindent is lehetne tenni. És tettem is kisebb-nagyobb sikerrel.

Mi is történt velem az elmúlt éveknek tűnő kéthetében? Túl vagyok sok mindenen és most úgy érzem, van egy szabad 20 percem, amikor ezt meghagyhatom az örökkévalóságnak, de legalábbis a blog.hu szerver pusztulásáig.

Történt ugyanis, hogy ez a vizsgaidőszak minden eddiginél brutálisabb, pofozósabb, idegölőbb, agysorvasztóbb, pedig még szigorlatom sincs. Ennek oka, hogy a drága tanarainknak sikerült kb. két hétre besűríteni az összes lezúzós vizsgát. Így előfordult, hogy 2 nap 4 vizsgám is volt köztük az extra bukós statisztikával.
Aztán zsinórban 3 vizsga még, és még ezen a héten kettő, amiből a mait (XIX. századi szoctöri) egy sikeres tétel-melléhúzással kezdtem: UV. Sebaj, ott van még szerdán az ókori filó, amiért már megkaptam a magamét mindenkitől: mondván, nem vagyok normális, hogy felvettem, mert ha nem jártam be (szemináriumom volt közben), akkor végem van. Azért én csak nekimegyek.

Na és akkor az én Max Weber sztorim még a végére. Szóval ez egy tantárgy neve. Erről az ipséről tanultunk féléven át. A vizsga pedig nem egy rózsaszín felhő. Amolyan torokban-szívdobogtatós:

Tanár porig aláz. Izzadok. (Most már én is beismerem, hogy az utcák tisztán tartása a hivatásom, nem ez. Esetleg elmehetek még síküveg-higénia technikusnak... talán.)
- Ember, eddig mindent én mondtam ki maga helyett. Össze-vissza beszél. A közepével kezdi, a végével folytatja és az elejével fejezi be. Meg ne használja azt a szót, hogy "dolog"! Az olyan, mint az "izé". Maga egy diplomás csóka akar lenni, vagy mi?! Hát nem nyűgözött le! Hányasra értékeli a feleletét?
- (legyünk merészek, mert azért alkottam valamit) 2-es vagy 3-as.
- NINCS VAGY-VAGY!!! HÁNYASRA ÉRTÉKELI A FELELETÉT???
- (oké, meggyőzött) 2-es.
- Hmm... Maga szerint ilyen jó indulatú vagyok...?

Beír egy jegyet, bevágja az indexet és a kezembe nyomja.
Felszívódok, indulok elásni magam. Kint lerohannak, hogy na mi volt? Na jó, azért megnézem. 3-as...

Szerintem élvezte, hogy legalább egy percig bukottnak érzem magam.

Állítólag ilyen is volt Max Weber vizsgán:
Fiatalember bemegy. Leül.
- Na! Mondja!
- (remegő hangon) Jó... de... nem kaptam még tételt...
- MAX WEBER!!!

A többi történésről mégiscsak később.
De pl. láttam gyönyörű ködfelhőt, kb. 80%-os szintre szerveztem egy szovátai önkéntes kiruccanást, szervezés alatt van a X. Országos Szentjánosbogár Métabajnokság is, nagyot javítottunk azt hiszem a Vezetőképzőnk rendszerén, teszteljük is nemsokára, megtartottuk Ritával a Bogár első nem magunknak tartott vezetőképzőjét. Szóval van itt mozgás...

Szociálpolitikát tömök a fejembe épp. Ennek egyik jellegzetessége, hogy nagyjából ismernünk kell többek között az 1997. évi XXXI. törvényt a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról. Azért nem olyan unalmas ez a röpke 50 oldal, vannak benne elsőre kicsit meghökkentő mondatok már rögtön az első oldalakon.
Például:

"Az átmeneti vagy tartós nevelésbe vett gyermek joga különösen, hogy életkorához, egészségi állapotához, fejlettségéhez, valamint egyéb szükségleteihez igazodóan érdekei képviseletére gyermekönkormányzat létrehozását kezdeményezze."

Úgy elképzelem, ahogy az 5 éves Lórika besétál a hivatalba és gyermekönkormányzat létrehozását kezdeményezi. Joga van hozzá, ez a lényeg!

Gyermek kötelessége különösen, hogy gondozása és nevelése érdekében szülőjével (vagy más törvényes képviselőjével, gondozójával) "együttműködjön".

MŰKÖDJÉ' EGYÜTT, HÜLYEGYEREK!!!

Akkor...
Tudjátok, hogy a Parlamentban mi a "gyermek"?

a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §-a (2) bekezdése szerinti kiskorú. :) :) :)

És a legjobb:

fiatalkorú: az a személy, aki a szabálysértés vagy a bûncselekmény elkövetésekor 14. évét betöltötte, de 18. évét még nem.

Olvasom tovább de más definíciója nincs a 14-18 év közöttieknek... :)

A gyermektartásra köteles személy (tehát gondolom, elsősorban a szülő):

a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 61. §-a (4) bekezdésében és 62. §-a (1) bekezdésében, a Csjt. 69/A. §-ában, valamint a 69/D. § (2) bekezdésében meghatározott személy.

Még nézelődök... :)

2005. január 5-én történt (fél óra híján két éve), hogy ninjutsuzni kezdtem. Igaz, akkor csak félévig nyomtam, majd egy egész éves kihagyás következett, és idén szeptemberben folytattam. Mindenesetre emlékezetes tény számomra, hogy az első számú hobbimat két éve űzöm. (második a tea :)

Létezik egy Folkrádió nevű internetes csatorna, ahol 0-24 h szól a népzene. Olykor be szoktam kapcsolni, hogy kulturálódjak, ismerkedjek népünk muzsikáival, nótáival, még akkor is, ha nem ragad meg annyira mind. Pár napja is ezt tettem, és olyat hallottam ki az egyik melódiából, hogy leesett az állam, no meg torkomra fagyott a korty, hisz ilyet mi az általános suliban Misi bá énekóráin biza nem tanultunk:

No meg is írtam ezt egy fórumra, ahol a hozzáértők kioktattak, hogy bizony a magyar népdalok egy jó része kerek-perec a szexről szól, csak néha igen burkoltan, másszor egész nyíltan. El is dúdoltak a billentyűzeten keresztül pár példát:

Nem tudom, miért, ma igen erőst elgondolkodtam a hivatásomon. Az-e, amit gondolok, úgy-e ahogy gondolom. Végül ezügyben megnyugtattam magam, valszeg jó felé haladok, viszont mosolyogtam egy jót, amikor eszembejutottak, hogy - sok más embertársammal együtt - mennyi minden szerettem volna már lenni. Igyekeztem ezeket csokorba rendezni:

Álomszakmáim növekvő számsorrendben:
- Az első emlékem az ovihoz köthető, amikor Andival akartam összeházasodni még, és szentül hittem, hogy asztronauta leszek. Pedig még csak Gagarint sem ismertem, hogy példaképem legyen a szocreál ovimban.
- Általános suli alsó tagozatában aztán intellektuálisabb foglalkozások után néztem. Először kutató akartam lenni (igaz, témám még nem volt, csak egy szakmákról szóló gyermekkönyvben találtam rá a "kutatóra". Talán ő volt a legjobban megrajzolva? Nem is tudom, mindenesetre sokáig kitartottam emellett.)
- Aztán a bélyeggyűjtési szenvedélyem odáig fajult, hogy postás kívántam lenni, de nyugi, ez csak pillanatnyi elmezavar volt.
- Végül sokáig kitartottam a csillagász szakma mellett is, és töviről hegyire ismertem az Ég és Föld című könyv összes fényképét.
- Aztán komolyodni kezdtem, és mivel elsőre megtanultam minden sütisütési és palacsintakeverési technikát édesanyumtól és Zsuzsa nővéremtől, mi sem volt egyértelműbb a számomra: cukrász és szakács leszek saját éteremmel. Történt mindez 4-6-os korom között kb. És ezt már tényleg komolyan fontolgattam, és sütni azóta is nagyon szeretek (mégha sort nem is kerítek rá túl sűrűn).
- Aztán megjött az első számítógép itthonra: IBM 486-os, Windows 3.11-el, 140 MB-os tárhellyel, 640 Khz-es proceszorral. Még szép, hogy informatikussá kívántam válni, főleg, amikor kaptam egy leselejtezett pentium I-est is. (8. és 9. osztály - emelt szintű matekra is jártam.)
- No és végül az eddigi leghosszabb ideig tartó vágyálmom: hogy egyszer pszichológus leszek. Ez a szerelem 2000 őszétől 2005 nyaráig tartott, amikor is harmadszori próbálkozás után sem vettek fel, ezért végül mást választottam (nem is rosszul, most már látom). Az egész ott kezdődött, hogy 15-16 éves koromtól kezdve valamiért elkezdtem a suliban nagyon sok ember lelki szemetesládájává válni. Furcsáltam először a helyzetet, de azt vettem észre, hogy egyáltalán nem zavar és baromi jól esik, hogy többen bennem látták azt a személyt, akinek letehetik a terheiket, én pedig - mivel nem vettem magamra őket, de nekik sem kezdtem el osztani az észt - könnyedén viseltem ezt. Nem nyomott el. No persze ennél sokkal többet is jelentett számomra a pszichó a megannyi szakirodalom átolvasása után. Leginkább a gyermeklélektani, a szociálpszichológiai és az álomkutatások nyűgöztek le.
- Az első sikertelen felvételi után sajtótechnikus szakra mentem a Pázmány szakképző sulijába. Őszintén szólva (összemérve a valódi szerkesztőségi munkával) szakmai szempontból semmit sem ért az ott töltött két év. Mindenesetre megtetszett a tördelők munkája, így 2003 őszétől egészen máig bennem van a vágy, hogy valamikor elvégezzek egy tördelőszerkesztői tanfolyamot is. Ha éppen nem lesz megfelelő munkám, mellékkeresetnek mindig jól jöhet majd ez is.
- Szociológus: Ide járok már másfél éve, és alternatívaként jelöltem meg a pszichológia mellett. Sajnáltam is, hogy nem oda vettek fel, de csak az első pár hétben. Aztán magával ragadott mindaz a lehetőség, amit ebben látok. Nem fejtem ki bőven, de ebbe beletartozik most a gyermek- és ifjúságvédelemben, az árvaügy vagy a kriminálszociológia. Ezeken a területeken foglalkoznék főleg veszélyeztetett gyerekekkel.

+1 adalék: Most harmadállásban (vagy hogy nevezzem) egy újság ifjúsági rovatát szerkesztem. Érdekes, hogy az újságíró-suli megkezdése előtt igazából soha nem akartam zsurnaliszta lenni, de még csak eszembe sem jutott. Viszont szabályosan idepofozott a sors, mert én a vizsgáimon kívül egy fűszálat nem tettem keresztbe ezért a munkáért. A pontos okát még ma sem tudom, hogy miért lökődtem rá erre a pályára is, ugyanis nem érzem magam jó fogalmazónak (és ez nem szerénység vagy álszerénység... talán Ti is látjátok! :). Mindenesetre fel sem ocsúdtam, még le sem államvizsgáztam, máris megtörtént, rovatvezető lettem. Mindenesetre élvezem persze, csak sosem terveztem komolyan. Várom Istentől a megvilágosítást arra a kérdésemre, miszerint: Tulképpen mit is akarsz velem ezen a pályán???

Anyum vagy Apum, ha olvassátok: Akartam más is lenni ezeken kívül? :)

Leültem ma a doboz elé, hogy megnézzem az MTV összeállítását Románia különböző városaiban történt örömködésekről.
A legtöbben jó kedvűen és/vagy békésen fogadták az uniós csatlakozást (néhányan a csalatkozást) Romániában. Azért mégis feltűnt egy-két eksön.
Egy kedves európai román polgártársunk közölte a riporterrel, hogy nem nyilatkozik az MTV1-nek, mondván "Budapestet nem tekinti az EU részének..." [a szaloncukor majszolása megáll a számban] Hmmmm... Vajon, ha a svájci nemzeti csatorna kérdezi meg, azt is elküldi a búsba?
Aztán ma este az erdely.ma legújabb hírei közt tallóztam, ahol az internetes lap többek között beszámol két magyar zászlót tartó ember "leállításáról" is:

"A benépesedett „tapsplacc" szélén két fiatal magyar zászlóval is próbálta jelezni: az EU-ba lépésnek a székelyek számára másik üzenete is van. A nemzet keleti végvárainak őrzői és az anyaországiak között remélhetőleg örökre eltűntek az „útleveles” határok. A szilveszteri szélben lobogó zászló talán lelkeket is simogatott. De csak egy ideig. Elég rövid ideig... Az EU-s tagállam piros-fehér-zöld lobogója már az új év első órájában ugyanis csendőröket irritált Csíkszeredában. Az EU egészen friss tagországának közepén furcsa indulatokat váltott ki a két fiatal őrizte, szomszédos tagország zászlója. A két csendőr amint észrevette tüstént gondoskodott arról, hogy a látvány ne tartson sokáig."

Kedves gesztus... Na persze hova is gondolok! Az óramutató 1 perccel való tovabillenése még nem oldhatja fel ezt "a baromira utáljuk a magyarokat" életérzést abban a pár emberben, akit ez érint...

Mellesleg sajnálom szegény Bulgáriát is. Velük látszólag messze nem foglalkoznak a magyar médiumok. Élnek még egyáltalán?

Persze nem várok semmi féle ovációt, mert megjött Kozonithy. Rövid storym a következő: Miután félév elteltével valami bug szállta meg a freeblogos blogomat, ami rendszeresen átformázta a szövegeimet, átigazoltam az éppen akkor nyíló - kissé fura nevű - buzz.hu-ra. Január 1-ig firkáltam oda, amikor kezdtem magam igen hülyén érezni attól, hogy nem a megfelelő fába vágtam a fejszém, hisz a buzz.hu mégiscsak informatikai szakblogok gyűjtőhelye. Persze örömmel látták a többi blogot is, mégsem éreztem otthon magam. A blog.hu-val pedig már régóta szemeztem.

Remélem most már nyugton maradok és nem kell tovább költöznöm valami egyéb tényező miatt!