Mint azt már többször is hangoztattam itt, nem szeretem a hangembereket, azaz azt a személyiségtípust, amelyik csak addig nagy arc, ameddig meg lehet mondani, hogy kinek mit kéne tennie ahhoz, hogy jobb legyen a világ, de ő egy lépést sem tesz, legfeljebb az íróasztala felé, ahová leülve megírja újabb frappáns nézeteit. Bár közülük sokan nagy dolgokat mondtak ki és írtak le, mégsem szeretem például az íróasztal-szociológusokat.

Persze bele kell törődnöm, hogy ez vélhetőleg így marad, és még azt is el-el fogadom, hogy egyeseknek éppen ez a feladatuk. Gondolkodni, és megrendelésre vagy saját akaratból tippekkel szórni meg a világot, illetve azokat az embereket, akiknek pedig az a feladatuk, hogy (jó esetben a gondolkodás mellett) cselekedjenek is. Viva la munkamegosztás! (De akkor sem szimpik a megmondó emberek!)

Hála Istennek (úgy ahogy) akadnak cselekvők is. Itt most elsősorban nem a mezei, alkalmi önkéntesekre gondolok, hanem azokra a nagyobb kaliberű / hatalmú emberekre, akik akár meg is tehetnék, hogy magasról, folyékonyan és nagyívben tesznek a világra, mégsem rá, hanem érte tesznek.

Úgy sejtem, részben ilyen emberekben merült fel eleinte a méltányos kereskedelem (fair trade) gondolata, és kezdtek hozzá ötleteik, gondolataik megvalósításához.