A magyar köznyelv számára idegenül hangzik a kifejezés: „méltányos kereskedelem”. Első nekifutásra az átlagember azt gondolná, hogy egész biztosan egy olyan fajta kereskedelmi formáról van szó, ahol „nem verik át a vásárlót a humánus eladók”, vagy „az értékéhez pontosan igazodik az adott termék ára” stb. Nem csoda, ha a magyar ember nem tudja pontosan definiálni a kifejezést, hiszen Nyugat- és Észak-Európa, illetve Észak-Amerika után Magyarország két évvel ezelőtt, 2005-ben kapcsolódott be a fair trade rendszerbe fogyasztóként.

Mi is az a fair trade?
A Fair Világ Méltányos Kereskedelmi Szövetség értelmezésében „a méltányos kereskedelem (fair trade) az a kereskedelmi kapcsolat, amely párbeszéden, tiszteleten alapul, átlátható és nagyobb egyenlőségre törekszik a nemzetközi kereskedelemben. Hozzájárul a fenntarthatósághoz azzal, hogy a hátrányos helyzetű, különösen a „Dél” termelői számára, jobb kereskedelmi feltételeket kínál és biztosítja alapvető jogaikat.”
Célja „a hagyományos nemzetközi kereskedelem gyakorlatának megváltoztatása annak érdekében, hogy ne nőjön a szakadék a fejlett és fejlődő országok között, hanem a szegény régiók termelői is tisztes jövedelmet keressenek munkájukkal, és folyamatos fejlődéssel javuljanak az esélyeik a nemzetközi versenyben.” (Forrás)

Tehát alapvetően egy inkább segítségnyújtásra törekvő, és csak másodsorban profitorientált kezdeményezésről van szó, hiszen (írásban is adják) a méltányos kereskedelem szülte termékek terjesztői akkor végzik megfelelően dolgukat, amennyiben a hátrányos helyzetű termelők magasabb jövedelemre és életszínvonalra tesznek szert; jobb piacra jutási esélyekhez jutnak hozzá; magasabb felvásárlói árakkal tudnak számolni; hosszú távú kereskedelmi kapcsolatban bízhatnak; figyelnek a nők egyenjogúságára; védik a gyermekeket a kizsákmányolástól és a gyermekmunkától; illetve hatékonyan érvényesítik az emberi jogokat. (Forrás) A gyermekmunkára vonatkozóan azért is lehet különösen érzékeny a „fair trade” intézménye, mert nagyjából 211 millió gyermeket dolgoztatnak világszerte a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérése szerint.

A fair trade rövid története
A gyökerek egészen a XIX. századig nyúlnak vissza, amikor is az angol és olasz mozgalmak a termelőtől a kereskedőig egységes gazdasági láncokat hoztak létre. Ennek nyomai Magyarországon is megtalálhatók voltak (ld. a Kossuth Lajos vezette Védegylet (1844), és a Károlyi Sándor által alapított Hangyaszövetkezet (1898))
A világháborúk után több amerikai szándékosan puerto rico-i termelőktől vásárolt, hogy ezzel is támogassák megélhetésüket, mígnem 1958-ban létrejött az első méltányos kereskedelemben termelt terméket árusító bolt. Európában is ekkortájt jelentkeztek az első fair trade szervezetek. A 60-as, 70-es években a déli országok civil szervezetei is felismerték a fair trade szükségességét, és kapcsolatokat kezdtek kiépíteni északi csoportokkal, hogy ezzel is elősegítsék az egyenlőséget a nemzetközi kereskedelemben.
A következő évtizedekben sorra alapulnak az újabb és újabb szervezetek, amelyek idővel rájöttek, hogy ha nem fognak össze és nem együtt dolgoznak tovább, akkor nem sokra mennek. Így kapcsolódtak össze és tömörültek be egy-egy nagyobb importszervezet alá a világ számos kisebb kezdeményezései.
1988-ban közös logót is találtak maguknak a termelők, így azok termékei onnantól könnyebben észrevehetők, megkülönböztethetőkké váltak a vásárlók számára.
1994-ben megalakult a „NEWS!” (Network of European World Shops), amely 15 európai ország kb. 3000 fair trade boltját képviseli. Ez a szervezet koordinálja az európai kampányokat és ösztönzi az információ- és tapasztalatcserét. 1996-ban a NEWS! megalapította az Európai Fair Trade Napot, amelyet aztán „világ szintű eseménnyé” formáltak, amelynek következtében 2002. május 4-én ünnepelték az első Fair Trade Világnapot.
1997-ben megalakult az FLO (Fair Trade Labelling Organisations International), amely szervezet felelős a nemzetközi fair trade szabványok megállapításáért, a termékek hitelesítéséért, a szabványok szerinti kereskedelem ellenőrzéséért, és a termékek címkézéséért.
Magyarországon a Védegylet, az Útilapu, a Planet Klub, a Zöld Fiatalok, a Tudatos Vásárlók Egyesülete és az Ökotárs Alapítvány 2005 tavasza óta folytat népszerűsítő tevékenységet kiadványokkal, középiskolai előadásokkal; tanártovábbképzéssel, fesztiválokon információs pontként szolgáló „mobil kávézókkal” stb. Időközben egyre több biobolt, kávézó, teázó és bolthálózat is beszállt a méltányos kereskedelemből származó termékek árusításába, és megnyílt az első kifejezetten „fair trade termékeket” árusító bolt is Budapesten, a Fair Trade Center. (Forrás)

Hogyan működik?
Először is a termelőszövetkezetnek taggá kell válnia. Hogy melyik termelő juthat hozzá a fair trade „címkéhez”, azt az előbbi fejezetben is említett FLO (Fair Trade Labelling Organisation) nemzetközi szervezet állapítja meg, miután a termelő regisztrálta magát a szervezetnél.
Igen szigorú követelményeknek és elvárásoknak kell ehhez megfelelni, amelyet nem is teljesít maradéktalanul minden a déli országokban található termelő. A szövetkezetnek elsősorban demokratikus elveken kell alapulnia, és csak másodsorban profitorientáltnak lennie. Célja tehát elsősorban nem a profit vagy a befektetők haszontermelése, hanem az, hogy dolgozói számára érvényesítse és betartsa az őket megillető alapvető polgári és emberi jogokat, kötelességeket. A fair trade prémiumból pedig iskolát, ívóvíz-hálózatot, egészségügyi, és ehhez hasonló közcélú intézményeket kell létesíteniük.
A termelőszövetkezet tulajdonosai nem lehetnek külső részvényesek, partnerek „alapítók kis csoportja”, akik csak leszedik a nyereséget. Viszont tulajok lehetnek a benne dolgozók. Tulajok, felső vezetők és alkalmazottak azonos tulajdonhányaddal rendelkeznek, és a profitból/veszteségből is egyenlően részesednek.

Ha a termelő tudja biztosítani ezeket a feltételeket, tagja lehet a „fair trade”-nek.

Ám, ezután is teljesítenie kell bizonyos előírásokat a termékeivel kapcsolatban, mivel a méltányos kereskedelem kitalálói nem csupán a hátrányos helyzetű dolgozókra gondoltak, hanem a fogyasztókra is. Amennyiben lehetséges, a termelőknek biogazdálkodást kell folytatniuk. Természetesen nem várható el minden – főleg kis területtel, vagyonnal rendelkező – termelőtől, hogy azonnal átálljon, ezért ez nem is belépő feltétel. Ők anyagi és szakmai segítséget kapnak, hogy minél hamarabb váltani tudjanak. Ha ez megtörtént, ők is megkapják termékeikre a bio-címkét.

A fairvilag.org a következő termékekről számol be:
„Címkés termékek: Kávé, tea, kakaó, nádcukor, csokoládé, banán, méz, bor, rizs, gyümölcslevek, szárított és friss gyümölcsök (banán, narancs), sportlabdák, focilabda, virágok.

További termékek: kézműves, dekorációs termékek: kiegészítők, ékszerek, textíliák, kerámiák, fonott kosarak. Több mint 800 termék.”

Miután megkezdődött a termelés, az árut el kell juttatni a fogyasztókhoz, akik sok esetben több kontinenssel is arrébb laknak. Ezt a munkát maguk az importőrök végzik, akik – hogy ne menjen át több kézen is az áru, ezzel is emelve az árat – közvetlen kapcsolatban állnak a szövetkezetekkel, így a haszon is közvetlenül jut el a termelőkhöz és közösségeikhez. Ezzel a módszerrel a bevétel mintegy 28 százaléka jut a termelőhöz, szemben a hagyományos kereskedelmi formák 10-12 százalékával. (Forrás) Az importőröknek és a termelőknek kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló, hosszú távú kereskedelmi kapcsolatra kell törekedniük. Az importőröknek mindig méltányos árat kell fizetniük a termékekért, abban az esetben is, ha a világpiaci ár leesik. Továbbá hitelt kell biztosítaniuk a termelőknek, ami segít nekik elkerülni a csődöt például az aratások közötti időszakban.

Ha mindez maradéktalanul teljesül, akkor azzal ma (2006. decemberi adat) 420 termelőszövetkezet és közvetlen környezete jár jól Afrika, Ázsia, latin-Amerika 50 országában, ahol nagyjából 800.000 farmer- és munkáscsalád számára biztosítják így a tisztes megélhetést.

A fogyasztók pedig Ausztria, Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, Írország, Japán, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Finnország, Svédország, Svájc, USA, Mexikó, Ausztrália, Új-Zéland, Csehország, Szlovákia, Bulgária, Lettország és 2005-től Magyarország.

A számokból az látszik (nekem, laikusnak), hogy a „mozgalom”, bár közel 50-60 éve kitalálták, még gyermekcipőben jár, és így nem is csoda, hogy a fair trade a nemzetközi kereskedelem mindössze egy ezrelékét teszi ki. Egyfelől nézve kevésnek tűnik ez a 420 szövetkezet, és biztosak lehetünk benne, hogy ennél sokszorosan több terület dolgozója, munkása vár arra, hogy a „méltányos kereskedelem” által őt is emberszámba vegyék mind a jogait, mind a fizetését tekintve. Másfelől nézve viszont nagy jelentőségűnek számít ma a világon, hogy valakik nem csak elmondják, hogy másoknak mit hogyan kellene tenniük, hanem maguk tesznek az ügy érdekében. A fair trade által érvényesül az a sokat hangoztatott ötlet, miszerint a szegény országoknak nem halat (segélyt) kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni.

És mi magyarok?
Valóban, akaratlanul is felmerül a kérdés – elnézve a magyar termelők sok esetben kilátástalannak tűnő helyzetét – hogy vajon mi, magyarok beletartozhatunk-e ebbe a rendszerbe. A mi termelőink vajon kérhetnek-e segítséget ettől a szervezettől, vagy mi már fejlettebbnek számítunk? „Sajnos” igen, a mi termelőink már (de reméljük nem „egyelőre”) nem tartoznak abba rétegbe, amelyet az FLO a fait trade rendszerbe be kívánna vinni. Ellenben a mi érdekeinkre is figyelnek azzal, hogy ne hozzanak Magyarországra olyan termékeket, amelyek a magyar termékekkel konkurálnának, többek között mézet és borokat.

(Viszont mi, magyarok könnyedén támogathatjuk a saját termelőinket azáltal, hogy különös figyelemmel keressük boltjainkban a magyar termékeket. Hogy mi magyar, arról könnyedén meggyőződhetünk a „made in Hungary” kifejezést keresve a termék csomagolásán, de jó, ha tudjuk, hogy az 599-el kezdődő vonalkodú termékek szinte mindegyike magyar termelőktől származik.)

Még éretlenek vagyunk rá?
Míg Nyugat-Európában és Amerikában többszáz millió dolláros üzlet a fair trade, addig Magyarországon csak döcögve mozdul előre centiről centire a méltányos kereskedés szekere. Pedig ezekkel a termékekkel elvileg mindenki jól jár, a termelő a neki jogosan járó összeget kapja termékéért (a bevétel közel 30%-át), a fogyasztó pedig szigorúan ellenőrzött, minőségi termékkel lesz gazdagabb.

Az Ökotárs Alapítvány kutatást végzett, hogy kiderítse, miért utasítja el a magyar fogyasztó a tisztességes kereskedelemből származó árukat. A felmérés szerint a magyar fogyasztók mindössze 13 százaléka lenne ideális fair trade vásárló. Ők saját bevallásuk szerint jó anyagi helyzetben vannak, átlátják vásárlói szokásuk következményeit, és többet lennének hajlandók fizetni a méltányos kereskedelemből származó árukért is.
Mindenesetre a magyar lakosság többségének nem ez a hozzáállása. Ennek első számú oka a magyarok igen magas árérzékenysége. Pedig a fair trade termékek ugyanabban az árkategóriában (csak egy kicsit drágábban) kínálnak – a legtöbb esetben minőségibb – választási lehetőséget a multi cégek által előállított és a globális kereskedelem által szállított termékekhez képest. Ez a „kis eltérés” (még utána fogok járni, hogy pontosan mennyi) a magyarok számára már komoly fejtörést okoz, amelynek általában a kicsivel olcsóbb, de nagytermelőket támogató termék megvásárlása lesz a végeredménye.
Egy másik csoport pedig ugyan a déliekkel való együttérzéséről biztosította a kutatás készítőit, de azt mondják, hogy ők inkább a magyar termelőktől igyekeznek vásárolni, hogy ezzel is a hazai termelőket támogassák. Egy harmadik csoport pedig úgy gondolkodik, hogy nem a mi, hanem a gazdagabb, nyugati országok feladata lenne a harmadik világ szegényeinek a támogatása.
„Nyugat-Európában is két évtizedbe telt, amíg a fair trade elterjedt. Itthon is hosszú évekbe telik, amíg valamiféle eredményt tudunk majd felmutatni.” – mondta Móra Veronika, az Ökotárs Alapítvány elnöke, miután az [origo] a kutatásról kérdezte.

Szerinted?