"Teszel is valamit, vagy csak a szél lengeti az orcád?"

Érdekes, és talán már nem olyan nagyképűség (csak egy kicsit :), hogy ha azt mondom: amióta kétszer is megjártam Szovátát, meg résztvehettem az elmúlt 6 év folyamán különböző "gyerekekért szerveződött" programokban, már úgy érzem, hogy tettem valamit. Amíg Erdélyben voltam (igaz, összességében még csak két hetet), felemelő tapasztalatként éltem meg, hogy minden lélegzetvételemet megéri beszívni a tüdőmbe, mert igazán átéreztem, hogy milyen az, amikor hasznos is vagyok egyesek számára, és nem csak elszívom a levegőt a világ elől... :)

Egy alacsonyabb szinten ugyan, de egy darabig szívesen tartoztam azon néptömeg közé, amely magát jobboldalinak kikiáltva szívesen aggatja tele magát nagymagyarországos, turulos, árpádsávos, szentkoronás cuccokkal, szeret bekiabálni a tüntetéseken, és végtelen örömmel telt szívvel érzi az "együtt vagyunk, itt és most, mi, MAGYAROK, és marhára sokat teszünk most a HAZÁért!" életérzést - ha érted, mire gondolok. Aztán hazamegy és úgy gondolja: most valami egészen nagyot tett a magyarságért, mert megmutatta, hogy sokan van, hogy hangos és erős.

Aztán meguntam. Eleinte nem kiábrándultam, csak meguntam. Valahogy éreztem, hogy hiába ordítok hangosan, hiába rámolok ki magamra szimbólumokat, hiába nagyobb tőlem egy fővel a tömeg, valahogy nem változik tőle a világ, és én sem viszem előrébb a magyarság ügyét. Kevésnek éreztem azt, amit "tettem".

Végül - úgy ahogy - kiábrándultam. Na nem estem át a ló túloldalára. Nem röhögöm ki azt, aki telerámolja magát, és azt sem, aki hallatja a hangját. Bár már fel sem nézek rá. És csak akkor nem röhögöm ki és csak akkor nem tartom szánni valónak, ha tudom, hogy le is tett már valamit az asztalra. Különben én aggasztom ki rá magamban szomorú arccal a "magyarkodó" stigmát.

Hogy mit tehetsz? Annak, akinek nincs ötlete, adok szívesen.