Vészes előérzésekkel, gonderhelten rohantam a vonathoz, mert egy kicsit elhúztam az időt. Ciki lett volna egy órás késés miatt megbukni. Persze az új és elvileg biztosabb menetrend óta akár 5-10 percet is késhetnek a viszonylatok (volt már 25 perc is). Lihegve másztam fel Aquincum-felső peronjára, és konstatálva az ismételt pontatlanságot, kissé bosszankodva vártam a Siemens érkezését.

De aztán hátrafordulva el is felejtettem mérgemet az elémterülő ritka látvány miatt, és csodálni kezdtem a Kaszásdülő-lakótelep és Óbuda megálló közötti ütött-kopott ligeten még jelenlévő éjszakai ködöt, ahogy ottrekedt a fák közt. A város már morajlott, a nyolc sávos Szentendrei út zúgott a reggeli forgalomtól, de közvetlen mögötte még ott terpeszkedett sejtelmesen az átláthatlan, szép lassan ide-oda hömpölygő ködfelhő.

Aztán egyszer csak előjött a reggeli felhők közül a Nap is, és ahogy elnéztem a felhők állását, nem is nagyon akaródzott visszahúzódni már. Szép volt látni a magaslatban fekvő peronról végigpásztázva Óbuda jelentős részét, ahogy az árnyék a napfény hatására villámgyorsan elhúzódott és semmivé vált. A vonatom persze még sehol sem tartott, be sem mondták, úgyhogy volt időm végignézni a sűrű, szinte tejszerű köd reakcióját. A Nap sugarai agresszívan hatoltak át az éteren, egyenesen bele a fehérségbe, amely megelégelve csillagunk reggeli zaklatását, "Oszolj!"-t fújt és bomlani kezdett. Láttam már felhőt tovakúszni az égen, de vertikális mozgásában még nem volt szerencsém megfigyelni egyet sem. Na most volt. Akár egy dzsines mesében, a felhő emelkedni kezdett, és szép lassan előtűntek a 2-3 négyzetkilóméteres liget fái, bokrai is. Mire a vonatom begördült, már semmi sem látszódott a jelenségből, felszállt és részecskéire hullott, hogy majd később, valahol máshol újból összeálljon.
A vizsgám pedig hármas lett.