Csak hó, csak csend…

2008.11.02. 02:14

Sosem tudtam eldönteni igazán, melyik a kedvenc évszakom. Ha jól érzem magam, akkor az, amiben éppen járunk, de mindig kitalálok egy indokot arra is, hogy miért egy másik. Így vagyok a október végi, de inkább novemberi őszi-téli átmenettel is. Hideg van, iskola van, közeledő vizsgákra kell készülni, és nagyon hiányzik a nyári szünet, de csak ilyenkor tárulhat szemem elé az a leggyönyörűbb látványok egyike, amikor a házunk előtti fehérre fagyott réten még gomolyog az éjszaka otthagyott felhőcsomó, és már próbál átsütni rajta a későn, távol felkelő nap. Bár nem kedvelem a korai kelést, élvezem, ahogy az utcára lépve felébreszt a szúrós, hideg levegő, de még annál is jobban, ahogyan a lábam alatt ropog a megdermedt fű. Megvan ennek a hónapnak is a maga romantikája és szépsége minden hidegével, borújával, gyászosságával együtt, amikor a természet – valamiért így mondjuk – „meghal” egy kicsit, hogy aztán újra feléledjen, de az csak később fog bekövetkezni. Talán emiatt szoktunk ebben a hónapban első mozzanatra a halálra összpontosítani.

De nem csak a temetőben, halottak napján, hanem például egy-egy kirándulás alkalmával is, amikor a természetet szemléljük. Észrevetted már, milyen kísérteties ilyenkor megállni az erdőben vagy egy sziklaszirten? Milyen csendben maradni, és hallgatni a táj szokatlan csendjét, ami nemrég, nyáron még annyira hangos volt a rovaroktól, dús és zamatos illatú a melegtől, az illatok orgiájától? Most mindez néma csöndben hallgat, szürke vagy már fehér a hótól, a levegő pedig üres, tiszta, hideg. Mintha háború után állnánk egy település romjai felett a dombon, visszaemlékezve az élettel teli, nyüzsgő városra, amely most csöndben hallgat.

Talán nem is kellett volna egy külön halottak napját kineveznünk ahhoz, hogy elhunytjaink automatikusan eszünkbe jussanak, mert a természetet figyelve könnyen előbújnak róluk a még bennünk élő emlékek, de többet gondolunk saját magunk vagy még élő társaink jövőbeli elmúlására is. Többnyire félünk tőle. Egy jezsuita ismerősöm humorizált így: „Az eszemmel tudom, hogy egyszer meg fogok halni, de valahogy mégsem hiszem el.” És talán nem ugyanígy vagyunk ezzel mindnyájan? Mindenki el akar jutni a mennyországba, de valahogy senki sem szeretne előtte meghalni. Jobb lenne azt a bizonyos „nem ismert tartományt” észrevétlenül kikerülni, átugrani!

Persze fiatalon talán nem is időszerű még erre gondolnunk, viszont az sem egészséges, ha tabuként kezeljük, hiszen bárhogy is tiltakozunk ellene, az öregedés az életünk része. Pedig mennyivel boldogabbak lennénk, ha 70-80 évesen születnénk meg, és onnan közelítenénk a boldog, önfeledt gyermekkor felé, jutalmul a sok-sok munkáért!

De miért is gondolkodunk így? A mi nyugati társadalmunk alapvetően rossznak állítja be a halál fogalmát, amitől félni, rettegni „kell”. Bizonyos körökben illetlenségnek számít felhozni a témát, főként, ha idősek is jelen vannak. Ha pedig gyermekek vannak mellettünk, akkor azért, hogy ne terheljük őket az elmúlás „szörnyű” gondolatával. Nem csoda hát, hogy keveset beszélünk a halálról, ami miatt a róla alkotott tudásunk is alacsony szinten marad, ettől viszont csak a félelmünk növekszik az ismeretlen felé haladva, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek. Így aztán nem lehet elég korán elkezdeni azt, hogy ezzel a témával is foglalkozzunk alkalomadtán, egy egészséges mennyiségben, ugyanis az életnek van egy soha nem pihenő tulajdonsága: megy tovább.

A bejegyzés trackback címe:

https://kozonithy.blog.hu/api/trackback/id/tr78741529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

asim · http://www.misa.hu 2008.11.08. 17:46:42

Olvasom írásod amely kulturált,szép és elgondolkodtató.Aki megszületik az meg is hal.A háborus hasonlata írásodnak megdöbent,nem való oda.Az erőszakos halált mindig tagadni fogom.Természet ellenes és igazságtalan.A Halotak Napja valamilyen törvényben előirt,hogy miért azt nem tudom.Halotaimat renszeresen látogatom nem csak ezen a napon.Nem félek meghalni,de szeretnék sokáig élni!A halálról azért nem beszélek mert az a legutolsó az életemben.Magánügynek tartom mint sok mást.