Nem látlak, Isten!

2007.04.08. 14:30

Mai gondolat híján egy régebbi:

Egyik kedvenc meseíróm, Bruno Ferrero valamelyik története egy családról szól, s ez a család az egyik éjjel füstszagra ébredt. Mindannyian kirohantak a szobákból, s a következő pillanatban már a fél ház lángokban állt. Mikor látták, hogy nincs esély a tűzoltásra, kifutottak az udvarra, de csak ott vették észre, hogy a legkisebb fiúcska a házban maradt, méghozzá az emeleti szobájában. Kiáltozni kezdtek, hátha előbukkan valahol, hisz visszamenni már senki nem tudott volna érte. Szerencsére az okos fiú ki is bújt az ablakon, onnan pedig a tetőre, hogy ott keressen alkalmi menedéket a tűz elől. Amikor meghallotta a többiek hangját, ő is kiáltozni kezdett, de a felfelé szálló füsttől nem látta a családját. Édesapja a fal mellé futott, épp a gyermeke alá, és kérlelni kezdte, hogy ugorjon a kezébe, majd ő elkapja. A kisfiú nem mert leugrani, és már sírva mondta: „Nem látlak, apukám!” Az édesapa tovább kérlelte a fiát: „Nem baj, ha nem látsz, csak ugorj! Bízz bennem, én itt vagyok és elkaplak, nem lesz semmi baj!” Így ment még egy darabig, aztán a fiúcska erőt vett magán, és leugrott a füstös sötétségbe, egyenesen az édesapja ölébe, akinél teljes biztonságban érezhette magát.

Elgondolkodtató sztori volt. Te is érezted magad néha olyan nagy sötétben vagy káoszban, hogy már nem is látszott, merre van a helyes út? Te is kerültél már a szakadék szélére, hátad mögött azzal, ami elől menekülsz, előtted pedig a sötét mélységgel? Érezted már úgy, hogy hiába kiabálsz, nem látsz senkit, aki a segítségedre sietne? Én már igen. A fenti mese pedig rávilágít arra, ami már nekem is többször segített ilyenkor. Ha már végképp nem látok megoldást egy problémára vagy egy konfliktushelyzetre, pedig mindent megtettem, ami a saját erőmből telik, akkor Istenhez még bőven fordulhatok segítségért. Nem látom Őt, pontosan azt sem tudom, mi a célja velem, vagy hogy milyen segítséget fog nyújtani, de tapasztalatból tudom, hogy ha hittel, nyugodt szívvel teszem le a gondjaimat és az életem az ő tenyerébe, akkor már nem fogok puffanni. Ebben biztos vagyok, hiszen ilyen helyzetekben eddig én is mindig az ölébe érkeztem, a fenti történet főszereplőjéhez hasonlóan.

Szerző: Kozonithy

1 komment

Címkék: gondolatim

A bejegyzés trackback címe:

https://kozonithy.blog.hu/api/trackback/id/tr1756161

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mick 2007.04.11. 11:52:42

Tetszik nekem ez a történet. Én még máson nőttem fel, s az keményebb volt. Már-már abszurd. Arról szólt, hogy Isten megkér, hogy az ugrótoronyból ugorjak az üres medencébe. Mire leérek tele lesz vízzel. Hát ugyebár. A csövek átmérőjét és a rövid időt tekintve. Hááááát...... ugye.....
De a Ferrero mesében jóságosan ködbe burkolózik a mélység, ahol fix pontként vár az erős Úr, s elképzelhetőbb, hogy megtart, mikor odaérkezel. Mindenesetre bizalomgerjesztőbb ez a variáció.