Nem horrorsztoriról van szó. Vért adtam. Persze nincs is ebben semmi pláne, "mert hát annyian adnak."
Nem. Sajnos egyáltalán nem adnak "annyian". Annál jóval kevesebben vannak azok, akik bevállalják a tűt a másik emberért, mint amennyi elég lenne. Ma is vér hiány van, azaz a biztonságos szint alá süllyedt a vértartalék mennyisége kórházainkban, habár ez egyáltalán nem ritka esemény Magyarországon...
A tű láttán betoji az ember. Nos igen, szúr egy kicsit, sőt, még kicsit kényelmetlen is lehet. Éééééés?
Akárhogy is, vérünk életet ment minden esetben. De ezt nem is ecsetelem tovább, mindenki tudja, hogy ha valahol vérre van szükség, de nincs, ott már élet függ tőlünk.

Iszonyúan idegesít az az idióta emberi hozzáállás, amely azt mondatja velünk minden ilyen helyzetben, mikor adnunk kéne magunkból, az energiánkból: "miért pont én?".
Tipikus emberi "gondolkodás": ha nem látom konkrétan azt, akin vagy amin segítek, akkor már bele sem kezdek, mert nincs közvetlen hasznom belőle, anonim lesz az egész, nem fog hozzám elérni soha annak a hálája, akin segítettem. Szóval nem éri meg! A tudat nem elég?
 
Akit pedig ez nem hat meg, annak még mindig ott van 10 szelet csoki, a sör, és a mindig más ajándék...

A bejegyzés trackback címe:

https://kozonithy.blog.hu/api/trackback/id/tr1826632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.