Minap a hozzánk közeleső bevásárlóközpontban jártam. Távozásomkor beálltam a pénztárhoz, előttem egy népes család néhány tagja állt: két tizenvalahány éves leányka és anyjuk. Éppen kezdték kirámolni kocsijukból a vásárolt holmikat, amikor a nagyobbacska lány hirtelen eltűnt, mondván, gyorsan hoz még valamit. Hozott. Egy szürke, keménytáblás könyvet szorongatva kezében tért vissza, bele-bele olvasva az első sorokba és a hátsó borítón található bemutatószövegbe. Majd édesannyára nézett és aggódó hangon megkérdezte, „Anyu… ezt még betehetem?”. Anyu nagyott sóhajtva nézett a szerzeményre, majd a futószalagra tett holmikra, végül egyértelműen kifejezve hozzáállását, kiadta az utasítást: „Tedd vissza!” – majd ecsetelni kezdte a család anyagi helyzetét, továbbá azt, hogy mi mindent vettek már, és hogy erre most tulajdonképpen nincs semmi szükség.

No, erre már felfigyeltem, és igyekeztem kikandikálni az anyuka mögül, hogy ránézzek a futószalagra, mik is lehetnek fontosabbak egy gyermek olvasnivalójánál. Hat doboz cigaretta, néhány üveg sör, nagyjából ugyanennyi csoki és még egy-két apróság… Fekete István Lutrája már nem fért bele a költségvetésbe, túl sokba volt a családnak a kislány önként vállalt művelődése.

A megnyugtatás végett azért azt is leírom, hogy a lány sem volt gyenge akaratú, és mint kisgyermek a kiszemelt édességet, ő is bekönyörögte leendő olvasmányát a kosárba.

A bejegyzés trackback címe:

https://kozonithy.blog.hu/api/trackback/id/tr826630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.